Egy szívhez szalad sok kis ér..

Ma van a 16. nap. 16 nap, amióta a család darabokban van. Munka, kórház, otthon a nagyokkal.. De sehol nem kerek a világ.

Az USI egy teljesen más világ, egyrészt is szabadon jár-kel az ember, éjjel-nappal lehet jönni, másrészt sokkal barátságosabb a hely - már amennyire egy kórház tud barátságos lenni. Egy három ágyas szobába került Mizs-mazs, egy másik kisfiúval. Nagyfiúsan rendes nagy rácsos ágyat kapott, bár elveszett benne.

Mazsi és a zenélőnek álcázott "kis darab otthon"

Ami óriási dolog volt, hogy itt már szabadon ki lehetett venni, és annyit volt ölbe, amennyit csak szerettük volna. Ugyan 2 cső még így is volt benne (centrál, és a gyomorszonda), de azért viszonylag könnyen ki lehetett venni. Mivel már viszonylag sokat volt ébren, szerettünk volna valami játékot bevinni. Végülis olyat engedélyeztek, amit fertőtleníteni lehet. Így aztán egy világítós zenélős sírásra bekapcsolós műanyagra esett a választás. Valahogy Mazsi is érezhette, hogy ez jelenti számára a kisdarab otthont, mert azonnal nagyon megszerette. Egyébként tényleg nagyon szép zenét játszik, de valahogy örökre beleégett az emberbe, hogy a látogatás végén visszatettük a kiságyba, bekapcsoltuk neki a zenélőt, már látszott a szemén, hogy tudja, hogy most ott fogjuk hagyni.

A következő napokban megint nem történt semmi előrelépés, leginkább stagnált az állapota. Nyilván ez számunkra nem volt megnyugatót, de a kérdésre, hogy ok, de akkor most mi van, az volt a válasz, hogy hát ez lehet pár naptól fél év is, mire a bélmozgások beállnak, beindulnak rendesen.

Aztán a 4. USI napon végülis döntés született, hogy elviszik egy kontroll röntgenre. És itt egy újabb különleges esemény történt, ugyanis éppen bent voltam, amikor aktuális lett a röntgen, és mondta a főnővér, ha már ott vagyok, akkor ha szeretném, felvihetem én is.

;P - Pimasz vigyor IMama születésnapjára

Így aztán lecsatolták a madzagokról, és életünkben először - ha csak egy rövid ideig is - de együtt mehettünk “bárhová”, kivihettem az osztályról, még lifteztünk is egyet közösen. Sajnos a röntgen igazolta a sejtésemet, mely szerint még mindig messze a célegyenes, ugyanis a klasszikus double-bubble rajzólodott ki. (ez egy jellegzetes kór-kép a patkóbél atresia esetén mikor a gyomor és a patkóbél első homokóra szerű egymás melletti két buborékként látszik).

Ha a műtéti megpróbáltatások nem lennének elegek, íme az első körömvágás...és a "rutintalan" anyuka naná, hogy belevágott szegénynek

Ez sajnos újabb műtétet jelentett. És eddigre már komolyan felmerült bennünk, hogy vajon mit bír, illetve mit kell még kibírnia egy ilyen kisbabának, hiszen 20 naposan a 4. altatása-műtétje következett. Szerencsére Mazsiban az élni akarás, a küzdés mindennél erősebb volt, és ezt az akadályt is sikeresen vette. A műtét közben kiderült, hogy az eredeti anastomozis (azaz a belek átvarrással történő összekötése) elzáródott, úgyhogy újat kellett csinálni. A pocijában keletkezett gyulladás, illetve műtétek miatt a belek egy része összenőtt a májjal, a hasfallal, és egyéb részekkel, ezeket újra le kellett választani, ami miatt újra nagyon sok vért vesztett. A műtét után nem került vissza az USIra, hanem a gyerek intenzívre vitték, így hát megismerkedtünk az épület másik oldalán lévő intenzív osztállyal is. Szerencsére elég jól viselte a műtétet, úgyhogy csak 1 napot volt az intenzíven, és után vissza került az USI-ra, immár egy másik kórterembe, picibabás ágyba.

PIC hétköznapok

A következő napokban több szempontból is haladtunk előre, nem nagyon, de az eddigi napokhoz képest mindennek örült az ember. Először is visszakerültünk a vidám oldalra, amivel megint egy kicsit megcsillant a reménysugár. És persze volt itt is olyan, ami okot adott a mosolyra. Az egyik éjjel például az éjszakás nővér szívecskéket rajzolt a kórlapjára :). Mazsi is egyre többet mosolygott, mocorgott, látszott hogy a tüdőproblémái kezdenek teljes mértékben eltűnni. Sajnos a gyomorszondája a főproblémájával kapcsolatosan nem sok jót mutatott, a rezidum állaga, színe és mennyisége is stagnált, és bőven a normális érték felett volt.

A körülmények mindkét oldalról is most vezettek oda, hogy a PIC-es személyezettel is volt egy kisebb összezördülés.

Elérkezett 14.-e, ami megismerkedésünk 11. évfordulója volt. Ünneplésre végül nem volt se ok se lehetőség, mert a látogatásnál közölték, hogy éppen szólni akartak, hogy jöjjünk be azonnal aláírni a beleegyező papírokat, mert beültetnek egy centrál vénát a gyerekbe. Ez természetesen újabb altatás, műtét, stb. hiszen ilyen kicsi gyerekeknél nincs más mód.

Amikor kérdeztük, hogy miért van erre szükség, az megint elrepített abba a szürrealításba amit ma magyar egészségügynek hívnak: mivel hétvége jön, a biztonság kedvéért minden problémásabb babának beteszik, mert hétvégén ha esetleg szükség lenne rá, nem biztos hogy megoldható.

Ami akkor még tényleg annyit jelentett csak, hogy azért mert csak.

Úgyhogy következet egy újabb 1 órás várakozás a műtő előtt, de szerencsére sikerült megcsinálni, és az újabb altatást is jól viselte.

Azért ha már valami jót is kellett benne keresni, akkor két előnye volt a dolognak, az egyik, hogy így már volt stabil vénája, amibe a TPM-et is (ez a mesterséges intravénás táplálás orvosi rövidítése) be lehetett kötni, tehát legalább normálisan kapott “enni”, másrészt mivel végül a kórházi tartózkodás meglehetősen hosszúra nyúlt, így ez már végig megmaradhatott.

Azonban akkor, és ott teljesen másképpen éltük meg ezt, hiszen ez valójában a hosszútávú berendezkedés, és a visszalépés között állt valahol. Valahol itt kezdtem látni, hogy kezd a morál mélypontra kerülni, úgyhogy szombaton amikor bementünk látogati, én mentem be elsőnek, és addig talpaltam körbe, amíg végül elértem, hogy anyának - mióta megszületett most először - kiadják kézbe Mazsikát. Mondjuk a talpaláson kívül volt még egy szerencsénk, hogy azon a hétvégén a PIC egyik tündére volt pont Mazsihoz beosztva Ági nővér személyében. Ez sokat segített, és itt készült el az első közös kép anyával. Másnap a kézben tölthető időt már felosztottuk, és akkor nekem is megadatott az első kézbe vétel, és természetesen az első közös fotó lehetősége. És igazából ez akkor a legnagyobb ajándék volt, amit abban a helyzetben megkaphattunk. 

Aztán a következő pénteki látogatásomkor furcsa dolog történt. Mentem a PIC-re “zsilipelni” szokás szerint, majd összefutottam Kristóf dokival, aki mondta, hogy jah, hát már nincs itt.

Már az USI-n

Itt is nagy szerencsénk volt, mert személyesen kísért át az USI-ra (Újszülött sebészeti osztály), mutatott be az ottani nővéreknek, orvosoknak, és mutatta meg, milyen új helyre is került át Mazsikánk.

Nincsen varázspálcám, mellyel bármit eltüntethetek..

Pedig lett volna mit eltüntetni. Gyakorlatilag az egész összképben az egyetlen ami tényleg varázslatos volt, az Mazsika a gépek mélyén-között.

A műtétet követő este aztán megint jutott valami rossz, mivel közölték, hogy elég rossz a vérképe, transzfúziót kéne kapnia, de mivel nagyon ritka a vércsoportja, egyenlőre keresik a megfelelőt. Aztán eljött a szombat, és megint rosszabbul nézett ki, összeesett a tüdejének egy része, ismét emelni kellett a lélegeztetését, és persze ismét senki nem értette mitől van ez. Ez volt ismét az a pont, amikor úgy éreztem, hogy az a féltve őrzött kis láng, amit mindenki próbál őrizni, egyre távolodni kezd tőlünk. 

De mint általában a gyerekek, a mi kisbabánk is különleges varázslatokra képes varázspálca nélkül is. Egy ismét változatlanul “stabil” nap után, a minden napi utolsó reményt jelentő 11-éjfél körüli telefonhívásra kucorodtunk össze a fürdőszobába amikor az eddigi napok körülményekhez képes legviccesebb telefonbeszélgetése történt. Valamelyik kedves doktornő vette fel, kérdeztük, hogy hogy van, és mi a helyzet. Erre közölte velünk a doktornő, hogy a kisfiunk remekül van, éppen most extubálta magát, összehányt a kiságyat és most roppant elégedett magával, és vigyorog mint a tejbetök. Köszönjük, nincs több kérdésünk :)

Ez volt az első este, hogy egy picit nagyobb reményekkel tudtunk lefeküdni, hiszen már gépi segítség nélkül tud levegőt venni, ami óriási dolog volt.

Hétfőn így nagy reményekkel, és még több aggodalommal mentünk be. Persze rossz hír mindig jutott. A hasi röntgen alapján a hasában levegő van. Amivel persze egy hétköznapi ember nem megy feltétlenül messzire (nem azért mintha én zseni lennék, mert sem az, sem orvos nem vagyok, inkább csak az a lényeges, hogy mennyire nem izgat senkit, hogy a beteg, vagy a szülő érti-e, hogy mi történik) de én tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy lehet, hogy valami nincs rendben a műtéttel, vagy a belső varatokkal. Mivel azonban sem lázas nem volt, sem a hasa nem volt kemény/érzékeny, így az orvosi konzílium is arra jutott, hogy a mértéke még a normál műtét utáni tartományon belül van.

És megismerkedtünk az új ellenséggel is közben, ami eddig is volt persze, csak eddig nem volt jelentőssége, a rezidummal. (a belek nem megfelelő mozgása miatt a gyomor irányába áramló emésztőnedvek - a gyakorlatban főleg epe és gyomorsav) Ez az orron levezetett gyomorszondán át távozik. Elvileg ennek mértéke mutatja, hogy a bélmozgás megfelelő, és a béltartalom lefele mozog. A műtéti első napokban 130-180 ml jött le, de mondták, hogy ez majd csökken-elmúlik, akkor lehet megkezdeni a táplálás felépítését.

Másnap át is került a “vidám oldalra” (ez egy általunk bevezetett elnevezés volt a PIC kétoldali elrendezésére, ugyanis az egyik oldalon voltak a súlyos állapotú, központi monitoron (többnyire lélegeztetőn is) lévő babák, míg a másik oldalon a már “külvilági adaptációra és/vagy hazaadásra váró babák)

De sajnos az események nem a mi malmunkra hajtották a vizet, egyrészt tönkre ment a csúsztatot kanülje a sarkában (ami várható is volt, mivel ez a születés után csak pár napig működik általában) . Itt aztán megint volt kisebb vita, mivel ők a nyakába szerették volna az újabb kanült betenni, amivel én nem értettem egyet, mivel nem volt alkalmas a normális megszúrásra a nyaka, aminek aztán az is lett az eredménye, hogy nem sikerült, és a bőre alatt jó nagy felületen ödémás lett, ahogy a félrebökött infúzió befolyt alá. Innentől már ezt is borogatni kellett.

Másrészt a levegő mértéke a hasában nem csökkent, hanem inkább növekedett, így aztán innentől már szinte biztos volt, hogy a műtéti dolgokkal valami nincs rendben, illetve a rezidum sem csökkent semmit.

Hétfőn a konzílium után meg is hozták a döntést, hogy vissza kell nyitni, és meg kell nézni mi a gond, és hogy “természetesen” visszakerül a másik oldalra. 

Újabb altatás-műtét-izgalom, de szerencsére csak mindennel együtt alig egy 45 perc alatt végeztek, és Verebély Prof. tájékoztatott, hogy 2 varratott kellett újra varni, megigazítani, de sem fertőzés sem egyéb probléma nincs.

Szerencsére ezt a látottak is megerősítették, mert mire bemehettünk hozzá, már lélegeztetőn sem volt, csak az elé helyezett maszkból kapott dúsított oxigént, de egyébként teljesen jól volt.

Ki itt belépsz - nem tudod miben reménykedj...

Az intenzív osztályok mindig egy nagyon furcsa világ. Egyrészt, mert a természetéből fakadóan sokkal szigorúbb szabályok vannak érvényben, emiatt egy nagyon zár világ - kórház a kórházban, másrészt mert a betegek is speciálisak, hiszen azért vannak itt, mert intenzív ellátást igényelnek.

Mikor Mazsit áthozták, akkor engem leültettek az előtérbe (már ide is csak beengedéssel vagy a dolgozóknak kártyával lehet bejutni), hogy majd szólnak, ha be lehet menni hozzá. Ez a várakozás körülbelül három óra hosszúra sikeredett, miközben megint senki nem mondott semmit, hogy most valójában mi is tart ennyi ideig. Úgy kb. az idő felénél az egyik doki kijött, aki már párszor elviharzott ki-be, és gondolom látta, hogy nagyon szenvedek ott, hozott egy mappát, illetve kitöltendő papírokat. Mondta, hogy kis türelem még, de addig is olvassam végig, illetve töltsem ki a megfelelő papírokat.

Aztán végre beengedtek. Egy nagy terembe kellett menni, ahol körbe 8 baba feküdt. Kaptam egy köpenyt, bemosakodtam, aztán megmutatták melyik gép- és kábel-cső hálózat alatt található a mi babánk.

És itt találkoztam először azzal a helyzettel igazán, amire hónapokig próbáltunk felkészülni, de mégsem lehet eléggé.

PIC első látvány

Amikor csak állsz a nyitott inkubátor mellett, ott fekszik a babád, azt sem tudod, hol nyúlj hozzá, mivel nincs egyetlen rész se a pici testén, ahova ne lenne valami bökve-csatolva-ragasztva, és látni azt az óriási küzdelmet, amit folytat azért, hogy életben maradhasson.

Itt éreztem meg igazán először azt a bizonyos hirtelen hideget, amikor az élet egy pengeélen billeg, és bármelyik levegő lehet az utolsó.

Orvosi tekintetben sem lettünk sokkal okosabbak, tekintettel arra, hogy nem tudják mi a baja, nem tudják mi okozza, egyenlőre próbálják uralni, de elég nehezen megy.. Ez a gyakoralatban azt jelentette, hogy a tüdejének a jelenetős része nem működött, bár átmosták surfactánssal, nem segített, így nagy nyomáson, magas oxigén támogatás mellett sikerült csak az éppen elégséges 85ös sat-ot fenntartani.

Az első kézfogás

A PIC szigorú szabályaiból adódóan a napjaink innentől elég statikussá váltak. 11-től óránként lehetett ki-és -be jutni az általunk csak zsilipnek csúfolt előtérbe. Ez természetesen nem jelenetette, hogy a gyerekhez is be lehetett menni. Itt általában fél-két és fél óra váarkozás után bekísértek a gyerekhez, ahol egyszerre egyikünk lehetett bent. Ez az idő jó alakalom volt arra, hogy a sorstárs szülőkkel megismerkedjen az ember, és bíztassuk, bátorítsuk egymást, egyfajta csoportterápiaként. Aztán általában este 9 körül, és hajnalban felhívtuk a kórházat, hogy mondjanak valamit.

Az első időszakban gyakorlatilag arról szóltak a tájékoztatások, hogy napközben stagnált, este romlott valami. Egyébként is ez a jellemző a PIC-re, hogy jóhír nincs, vagy stagnál vagy romlik valami.

A második este mikor felhívtuk őket, közölték, hogy annyira leromlott a hagyományos lélegeztetés mellett az állapota, hogy át kellett rakni HFO-ra (ez egy magas frekvenciás lélegeztető, a mai gépi lélegeztetés csúcsa, és egyben utolsó lehetősége is). Ez látványra még rosszabbul nézett ki, mivel a másodpercenkénti 2-3 ki-be lélegeztetés miatt a pici teste folyamatosan rázkódott. Így telt el további három nap is. Ez a módszer szerencsére, ha nem is gyorsan, de hatni kezdett, így 3 nap után visszatették normál gépi lélegeztetésre. Bár nem nagy, de mégis ez volt ez első halvány pici javulás a születése óta. Aztán péntekre komoly dilemma elé kerültek az orvosok. Két tábor (velem együtt három) sorakozott fel. A PIC-es orvosok szerint az állapota nem alkalmas még arra, hogy az eredeti problémáját megműtsék, talán a jövő héten. A sebészek szerint az eredeti betegsége nem várhat tovább a műtétre, úgyhogy műteni kell. Én meg azon a véleményen voltam, hogy szombat vagy vasárnap lesz pont optimális az időpont. Persze a magyar egészségügyből adódóan az én javaslatomat gyorsan elvetették, mivel hétvége az más nap mint a hétközben, még egészségügyben is. A sors fintora, hogy később kiderült, valószínűleg nekem lett volna igazam, ahogy a későbbiek során többször is.

Azt azért tudni kell a PICről, és általában a kórházakról, kevés kivétellel, hogy a tájékoztatás nem erős oldaluk. Így aztán csak teljes véletlen volt, és megérzés, hogy pénteken korábban mentünk be, és kiderült, hogy épp műteni viszik Mazsit. Mivel még nem volt 11 óra, így a Prof külön engedéllyével gyorsan műtét előtt bemehettünk picit hozzá. Aztán bevitték a műtőbe, a Prof. még próbált nyugatni minket, hogy ne izguljunk ha sokáig tart.

Műtét után

Hát elég sokáig tartott, 3 óra után jött ki a Prof. És azzal a mondattal fogadott, hogy “Különleges szülőknek különleges gyerekei vannak…” aztán bekísért a szobájába, hogy elmondja a részleteket.

A beszámoló nagyjából arról szólt, hogy az előzetesen várttal - azaz, hogy VAGY duodenum atresia, VAGY pancreas anulare, VAGY malrotatio - ellentétben a probléma duodenum atresia ÉS pancreas anulare ÉS malrotatio ÉS a patkóbél valamint a gyomor fordított elhelyzekedése mint bónusz. Ami nagyjából azt jelenti, hogy a magukban is ritka eltérések mindegyike együttesen volt jelen, aminek kb a valószínűsége a lottó 5ösével egyenlő. Egyébként jól viselte a műtétet, innentől reménykedni kell.

Gyöngyvirágtól lombhullásig, avagy 7 másodperc az élet.

Az élet törékenységét, és változékonyságát semmi sem mutatja jobban, mint a február 4.-e, és az azóta eltelt napok.

Amikor Mazsit kiemelték, még alig láttam, de már tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben. Gyorsan kifutottak vele, én is velük.

Ha nem is 7 másodperc, de az ezután következő 5 perc életem azon részei közé tartozik, ami még biztos hosszú éveken át kísérteni fog. Nem tudom mi látszik a felvételen, mert a kamera csak bekapcsolva maradt, egyet tudok biztosan, hogy én egy dolgot néztem rajta, az órát, hogy még mennyi van hátra addig a mágikus 5 percig amire visszafordíthatatlan károsodásokat szenved az oxigénhiánytól.

Mikor Mazsi megszületett - tekintettel arra, hogy tudták, hogy fejlődési probémákkal születik - össze volt trombitálva a női 2 mellett működő PIC érintett orvosi stábja. Mégis a kapkodáson, és az átmeneti fejetlenségen és tanácstalanságon tökéletesen látszott, mennyire váratlanul érte őket az az állapot ahogy ő megszületett.

Mikor kihozták, nem tudott felsírni, lefektették, leszívták a tüdejét, masszírozták, de csak nem sikerült. Közben Mazsi talán egyik legnagyobb csatáját vívta, kinyitotta a kis szemeit, és olyan erőlködéssel próbált levegőt venni, felsírni, hogy az egész kis teste beleremegett. Közben a szemében csillogott azaz óriási élniakarás, amivel minden erejével azon volt, hogy az eddigi érte általunk vívott csatába méltó harcosként álhasson be. De csak tátogott, és fulldoklott. Harcolt, kűzdött. Közben repültek a másodpercek, közben már én is szóltam, hogy ez így már nem lesz jó, akkor próbálták nagy nyomású maszkkal légvételre bírni, de ez is csak a második körben járt sikerrel, de legalább a szívverése rendeződött. Ekkora már borzasztó állapotban volt. A csecsemős megkérdezte, beviheti-e anyának puszira, de szerintem csak azért engedték, mert a pillanatnyi tanácstalanságban ott helyben is gondolkodásra kellett volna az idő, és mire visszaértek, már el is viharzottak vele a PIC-re. Itt 4.58nál állt meg a kamera.

A következő 2 óra (nem)történése szintén jól jellemzi a magyar egészségügyet. Konkrétan az a része, hogy senki nem mondott semmit. Ami jelen esetben, nyilván ekkor még V. nem tudta, hogy valójában vélhetően mekkora gond van, mivel én láttam, hogy mi történik, éveknek tűnt.

A Doki kabaláját elkapva elmondtam neki a világ folyását, illetve a jogi aspektusait a jelenlegi működésüknek, és szerencsére egyrészt felmérte a helyzet komolyságát, másrészt emberileg teljesen korrekt volt, pár perc alatt intézkedett, hogy bejuthassak Mazsihoz.

Korábban csak a munkám kapcsán kerültem kapcsolatba a PIC-ekkel, és már akkor is úgy voltam vele, hogy ez az a rész, amit remélem, hogy soha nem fogok jobban megismerni. Ismét tévedtem. Érintettként belépni erre a részre teljsen más, mint munka szempontból. Akkor is megrázó, de amikor az ember testközelből érzi meg, hogy mit jelent az, ha a saját babáját tartják életben ezek a gépek, az leírhatatlan.

Mikor megláttam Mazsit, akkor az elmúlt hetek-hónapok töretlen optimizmusa, és reménye egy csapásra eloszlott. Mivel az ember ha ilyen területen dolgozik, nem orvosként is jobban belelát az ilyen területekbe, mint az átlag beteg, nem kellett sok hozzá, hogy a műszereken végig pillantva, anélkül hogy a doki mondana bármit is, tudjam, nagy a baj.

Mazsi lélegeztetőn volt, magas oxigénnel, magasnyomással, gyomorszondával, és még jópár olyan eszközzel, amit szerintem hétköznapi ember még a vészhelyzetben sem lát.

A tájékoztatást nem vitték túlzásba, mondhatni, hogy teljesen hidegek voltak a helyi erők. Mondták, hogy hát igen, baj van, nem tudják miért, ismeretlen tüdőkatasztrófa állt elő, lélegeztetni kell, majd lesz valami, egyébként meg, nekik itt ez úgyis nyűg, mert úgyis sebészeti eset lesz, átviszik inkább a Bókayba, már megrendelték a mentőt. (Cerny mentő).

És itt ismertem meg a másik végletet, amitől a magyar egészségügy, de még a magánban is a nagy része nagyon távol áll.

A Cerny mentő csapata olyan különleges emberek közössége, akik amellett, hogy vérprofik, EMBEREK is. Így nagybetűkkel. Egy olyan stáb, aki ott, akkor átérzi azt a helyzetet, amibe a szülők kerülnek, amikor rájuk van szükség, akik a babák túlélésért az utolsó utáni pillanatig mindent megtesznek, és emellett mindezt gyorsan, hatékonyan teszik.

Itt már egymásra talált a két fotó, ahogy a szülők és Mazsi baba is;)

Egy olyan stábról beszélünk, aki amellett, hogy szerintem ma az ország legmodernebb mozgó csecsemő ellátó berendezéseivel rendelkeznek, maguktól megértik, és természetesnek, sőt! fontosnak tartják, hogy az anyuka - ha inkubátorba, gépekkel együtt is - de legalább egy pillanatra láthassa, és meg is simogathassa! a babáját. Akik ezért a pár másodpercért kipakoltatnak és átrendeztetnek egy kórtermet, mert csak így lehet megoldani a technika miatt ezt. Akik tudják, hogy a remény, és a szeretet tartja életben ezeket a babákat, amit csak a szülő adhat meg nekik. És ezt ebben a helyzetben olyan apróságokkal is tudják erősíteni, hogy ott helyben készítenek, nyomtatnak, kereteznek egy fotót a babáról az anyának, és az anyáról a babának!, hogy ha másként nem is, így együtt legyenek. (vagy ahogy ők fogalmaztak: addig is legyen ez a kapocs közöttük). És valahol itt kezdődik az a szint, ahol ezt már nem egészségügyi ellátásnak, hanem gyógyításnak hívjuk. Mert nem csak egy testet kell meggyógyítani.

Természetsen annak sem volt akadálya, hogy én a babával mehessek a mentőbe (némi adminisztrációval járt, de ez nem az ő hibájuk).

A vállalat nem engedi a lelkemet...

A kitűzött napon valahogy Mazsi is úgy érezte, hogy eljött az ideje, mert hajnalban már kezdtek összerendeződni a fájások. Így úgy döntöttünk, hogy nem baj, ha picit a tervezett időpont előtt érünk oda.

Nem voltak nagy elvárásaim a SOTE-val, és úgy általában a magyar egészségüggyel kapcsolatosan sem, hiszen elég régóta rovom ezeket a köröket az országban, hogy ismerjem őket. Tekintettel arra, hogy ráadásul a II. női átmeneti helyen van, még inkább nem voltak extra elvárásaim.

Felmentünk, a szokásos tapló magyar ellátás fogadott. A beteg a hús, a hozzátartózó (igen, az apuka is) a kolonc. Ebbe újdonság nincs. Előrelépés annyi volt, hogy legalább az apás szülés (császárnál is!!) elméletileg természetes, sőt még egy apás ruha autómatát is felállítottak, hogy ki lehessen váltani a felszerelést. Gondolták ezzel le is kötnek engem, a kismamát meg majd bent rendezik a húsdarálóban, mi közöm van nekem ehhez, a betegjogok magyarországon amúgy is smafu (mire túl voltunk a szülésen, gyakorlatilag az összeset meg is sértették..), úgyhogy ennek megfelelően jól ki is zártak. Mondjuk ez hiba volt, de ez más kérdés. Végülis pár 10 perc múlva kijött egy smasszer, aztán le akart verni, hogy mi az hogy még nem vagyok beöltözve, meg egyébként is mit rontom itt a levegőt, de ha már itt vagyok, akkor huzzak be, ne is lássanak.

Amikor tájékoztattam, hogy a 8 általánost amit másodszori nekifutásra sikerült elvégeznem, megtanultam olvasni, és elmerészeltem olvasni a használti utasítást, mely szerint majd csak a higéniás okok miatt csak az előkészítőbe bontsam ki, és vegyem fel a ruhát, akkor kb. a “ hülye vagy anyukám” morrantással jelezte, hogy ne feszítsem a húrt, mert engem is bevág egy szobába szülni akár van mit akár nincs, és akkor leshetek. Mivel én alapveteően mindenki szeretek, ezért nem szerettem volna csalódást okozni nekit, inkább örömszerzés céljából teljesítettem a kérést.

Persze a benti részen sem volt túl nagy varázslat. Megint megmutatatta az egészségügy, hogy a tankönyvi protokol követése, és nem az értelmezése a cél. Szobába tesszük, öltözzön át, ctg, branül, oszt’ had szenvedjen.

Namost ez azért teljesen ok, mert a pizsama a full felesleges dolog, mivel csak kb arra jó, hogy az ember utána már a bekötött branüllel meg madzagokkal együtt is tornázhasson egyet, mivel a műtét előtt úgyis le kell venni. A CTG 1 órával a műtét előtt több mint felesleges, főleg egy aktívan mozgó babánál, amit mi sem mutat jobban, mint hogy kb a kukáig kísérték el az eredményét, még a leletekre se került fel, mert ugye teljesen irreleváns volt. A branül bekötése már külön kabaré volt. Mikor bejött Ursula, már látszott, hogy a szakmai gyakorlatának minőségi pontszámait már csak az intelligencia hányadosa múlja alul. Azért a kellemetlen kudarcoktól megkímélendő őt, a sérülésektől a páromat, felhívtam a figyelmét, hogy bár nagyra becsülöm a szakmai tudását, de esetleg jobb lenne, ha mégsem próbálná meg, és hívna egy aneszteziológust, mert speckó az anatómia.

Persze hülye vagyok. Mit gondolok én, hogy majd ő nem tudja megcsinálni, elvégre ő itt a Jani, ja nem, Ursula. Ő megcsinálja. Elvégre Hanibál is bevette Rómát.. majdnem. Ő is bebökte, majdnem. Illetve be is bökte, 2x is, csak nem jóhelyre. Sebaj, volt még másik anyuka is a szobába, gyakorlásként addig beböki nála, és ha ott sikerül, megpróbálja újra itt. BIztos a lámpa láz, de ott sem sikerült. Nagyon nem. Sikerült egy eldurrantott vénát produkálni szegény lánynál.

Alapvetően én értékelem a lelkesedést, de azért nem baj ha önkritikával is párosul. Ez a második elmaradt. Ő most már nagyon lelkes volt, ismét visszatért hozzánk, újabb két darst dobás után feladta. Jött a felismerés. Hát ide aneszteziólógus kell, mert ezek a betegek nem képesek normális anatómiát produkálni. Persze, elvégre, ha az ember azt gondolja, hogy egyedül ő normális, akkor a többi hülye?

Nah az anesztest szegényt majdnem reanimálni kellett mikor meglátta a bulihuligán által ott hagyott nyomokat, de természetesen elsőre berakta. Igen, számomra ők mindig is egy misztikus orvosi ág marad. Nyugodtak, emberségesek, vérprofik, kedvesek. Ő mellesleg még szép is volt.

A műtétig már sok érdekes nem volt, bejött az orvosunk a szokásos jópofira, a kedvenc kabalája is bejött egyet bökdösni (a segéd dokija). Majd nemsokára jött a szokásos koreográfia a műtős fiú-nagykerekes asztal, műtő.

Az egyetlen amit nem tudok sem megemészteni, sem megérteni az anesztesekbe, ez a lámpaláz-félénkség jellegű dolog. Ugyanis itt is, mint Zsebinél (Bogykánál az erőszakosságunk miatt végül bent voltam) a spinál beadásáig-hatásáig kint kellett várnom. (bár állítólag utána is csak V erős ráhatáaára engedtek be). De itt végre nem volt gond a kamerázásból.

A műtét csak olyan szempontból nem tartalmazott sok újat, hogy már 2x láttam ilyet. Azaz hasonlót, csak profin. Merthogy értem én, hogy ez egy oktató kórház, de egyrészt ennyi bénázást, másrészt egy előre tudott problémás terhességről lévén szó, alapból nem szabadott volna, hogy legyen. Néha már kínomban kerülgetett a röhögés, hogy annyira nem tudták mit hogyan, vagy azt is rosszul. Azért nehezen eljutottunk a babáig, akit 3.-ra sikerült is kinyomni.

(Majdnem) Programcsászár

Eljött február 4.-e is…hétfőn azért már beerősödtek a fájások, de nem váltak rendszeressé, estére kezdtek, de aztán hajnalban éreztem azt, hogy na akkor most már komoly a dolog, meg mintha csordogálna a víz is. Így a kért 7 óra helyett kicsit korábban érkeztünk a Tömő utcába.

Apukát kizárták, engem elvittek vizsgálódni…valóban elkezdtem tágulni és valóban van folyadék, de nem magzatvíz az ügyeletes doktor néni és az ellenőrző papírka szerint. Sebaj, amúgy is ma van a programcsászár, akkor felvesznek, aztán elkezdik az előkészítést. Papírozás után végre előkeríthettük apukát, akit mondjuk menten leszúrtak, hogy a) az automatából nem vételezett császárkosztümöt magának (holott senki nem mondta, hogy kéne) b) még nem hozta be a csomagokat (ezt sem). Így ő balra el a csomagokért, engem elzavartak pisilni, majd közölték, hogy iziben vegyem fel hálóingemet és akkor feküdjek fel az ágyra a vajudóban. Hálóingem az ugye továbbra sincs, s a nagy öltözést sem értettem, mert nem kurvára mindegy mit veszek le magamról mikor a mütőbe tolnak????

Na mindegy szereztem pizsit - na jó csak olyasmit -, felvettem, aztán ctg-re tettek, meg jött egy szülésznőnek tanuló lányka, hogy akkor ő most beköti a branült. Mondtuk neki, hogy ne fárassza magát (és kínozzon engem) nyugodtan hívja az anesztest és majd ő megoldja. Pont leszarta amit mondtuk, bepróbálkozott…nyilván sikertelenül. Hívott egy másik szülésznőt (immár vén róka, képzett verzió)…aki ha lehet még a lánykánál is bénább volt. Immár két lyuknál tartottam, de branül még sehol. Nah akkor jött az anesztes…rá néz a karomra, elvonul másik méretű branülért, majd elsőre szinte fájdalom nélkül talál és beköti az infuziót. Végre csöpögünk. Megjelenik Bánhidy is, hogy akkor jó reggelt, mindjárt megyünk kiszedjük a csemetét. Szülésznő-tanonc visszatér érdeklődik a boroltváltságom felöl, mondom neki, hogy sima, higgye el…azért ő megnézné….jéé tényleg sima. Hurrá. Szülésznéni is visszatér, ránéz a ctg-re, meglepődve látja, hogy vannak fájások közepes erősségű, de 5 percesek. Elment, hogy megsürgesse Bánhidyt. 

Megjelenik a leendő asszisztáló orvos, beadja a savlekötőt, meg az antibiotikumot….rém béna a fecskendőkkel, ellenben nagyon jó a humora és bugyileolvasztós a mosolya. Balra el. Jött bemutatkozni és elmesélni a gerinctáji érzéstelenítés mibenlétét az anesztes doktornéni (lányka alias Leila) is. Elvonul, kiküldenek pisilni, majd szájon át is megitatnak velem valami savlekötőt…masszív szódabikarbóna ízű lötty. S már érkezik is a műtősfiú. Átszállás és indulás. 

Műtőasztalnak álcázott szülőszékre csüccsenek és már kapom is a csini csizmákat, miegymásokat, majd jön a anesztes és asszisztense…flottul baromi ügyesen dolgoznak, szinte észre sem veszem és máris zsibbad a lábam. Célirányba helyeznek és már jön is Bánhidy. Becsattintja a katétert a helyére (ez szerintem nagyon humánus megoldás, hogy nem előre, hanem csak érzételnítésben teszik fel), megturkál, közli, hogy nyitva vagyunk, aztán lényegében azonnal vág….a kérdés miszerint hatott-e már az érzéstelenítés úgy tűnik erre nem divat. (Jelzem még nem hatott tökéletesen, az első mozdulatot azért még eléggé éreztem.) Vágott, húzott szétfelé (ez mondjuk rohadtul fájt), burkot repesztettek, eláztak nem kicsit, majd nyomogatták ki belőlem Mazsit….ez sem sikerült túl ügyesen. Mazsi nem sírt fel, szülésznéni elvitte, mondta, hogy majd visszahozza kicsit. Az alfelemen ténykedő csapat dolgozik, időnként tesz egy-egy megjegyzést, én persze kaptam oxitocint közben, hogy érezzem a törődést, de annyira nem beszélgetnek velem…hiába nó ez futószalag, meg húsüzem itt nem ember vagyok csak egy darab hús. 

Visszahozzák Mazsit egy puszira, de már sietnek is el vele..nincs jól:( Ezt persze nekem nem mondják, de tudom. Apuka visszatér (a gyerek a PIC-es csapathoz kerül). Engem takarítanak, varrnak. Itt-ott mondanak valamit a műtéti naplónak. Apuka finoman jelzi, hogy úgy rakjanak össze, hogy esély legyen egy negyedikre. Visszapakolnak mindent, külső varratok is elkészülnek. Aztán Bánhidy egy köszönömmel távozik. (nem nekem köszönte meg, hanem a csapatnak) Rajtam még elszórakozik kicsit egy ifjú hölgy, beken, leragaszt. Aztán műtősfiú átemel itt, kitolt, átemelt az őrzőbe. Ott fogadnak, s kezdődik a várakozás. Hat óra múlva kell felkelni, addig infuzió. Egy másik anyuka is van velem…babája neki sincs. Apuka egy ideig velem, aztán elment, hogy kiderítse mégis mi van Mazsival. 

Egyszercsak érkezik egy hordozható inukbátor benne Mazsival és a Cerny csapattal. A fél szobát átrendezik, hogy én megsimogathassam a gyereket. Fotó róla nekem, rólam neki. Aztán átszállítják a Bókay utcába…egy sarok ugye. Apuka ment a babával. Online kapcsolatban vagyunk, bár sok infó nincs, hosszú az átvétel az ottani PIC-en. 

Mikor közeleg a felkelés ideje kapok teát, meg némi kekszet…a világ legfinomabb ételének érzem, már annyira éhes vagyok. Aztán jönnek, hogy segítenek felkelni, mondom, hogy köszi megoldom. És valóban megoldottam…lefürödtem kicsit, felöltöztem…kissé ledöbbentve őket, hogy erre egyedül képes vagyok a császár után. Apuka közbe visszaérkezik, de nem engedik vissza (bár többször kértem), határozottan bunkón viselkednek. Beültetnek egy tolószékbe, ölembe pakolják a csomagokat, meg cipelik kézben (holott meg volt beszélve, hogy apuka segít vinni). Aztán liftbe be, fel a hatodikra, ott kiderül, hogy hiába a fizetős szoba (amiből csak fürdőszobamentes olcsóbb verzió van) apuka nem jöhet be, mert az osztályon van… azért megoldjuk;) Gyorsan megbeszélünk, majd indul még kicsit Mazsihoz, aztán haza a többiekhez. 

Én berendezkedek, megpróbálok fejni, elvégre be kell indítani a tejet. Aztán gyorsan és hatékonyan teszek róla, hogy kiszedjék a branülömet;) Mire visszaérek már várnak rám a nővérkék két szurival és némi hashajtóval…utóbbira ugye már nem volt szükség. Éjszaka próbáltam aludni, nem volt egyszerű, lévén a pelenkázó éppen a szobám mellett volt. Meg a vállam is elkezedett fájni - pont mint a laparoszkópos műtét után….az éjszakás nővérrel meg is beszéltük, hogy itt is a távozó levegő okozza, majd elmúlik…basszus hát az első kettő császár után ilyen nem volt:S Sebaj, némi szunya azért besikerült, bár óránként ébredtem és mentem pisilni. 

Hajnali 5kor érkezett a nővérke kopogás nélkül, felbaxta a villanyt. Összevakartam magam és készültem a Bánhidyvel történő talákozásra, elvégre meg kellett győznöm, hogy ugyanmár engedjen haza. 8 körül érkezett…kissé húzta a száját, de aztán végülis belement, hogy elenged (ha megoldom, hogy kapjak méhösszehúzót…nyilván megoldottuk Herczegh dokival;)). Zárójelentést mondjuk nem kaptam, vissza kellett menni érte, de nem gond, mert Mazsi papírjaiért is. 

Szóval végülis a császár után 26 órával már a Bókay utcai PIC-en vártam, hogy bejuthassak megnézni Mazsikát….de ez már egy másik történet.

Erőltett menet

Miután ott akkor megszületett a döntés, két dolog változott. Az egyik, hogy az élet bizonytalanság helyét át vette egy szilárd és végletekig eltökélt elhatározás, hogy bármi történjen, megvédjük ezt a babát, és mindent megteszünk azért, hogy teljes életet élhessen. A másik egy óriási félelem, egy belső aggodalom, hogy hogy fogjuk az első teljesíteni, és mi van ha a minden is kevés lesz.

A 24 hét eseménytelen elmúlása viszonlagos nyugalmat hozott az életünkbe. Az első harcot megnyertük, ez a baba már jogilag is baba, senki nem veheti el tőlünk. Innentől én hétről hétre, napról napra életem. Minden nap hálát adtam az előzőért, hogy még bent van, minden héten pipáltam a heteket, és az anatómiai mérföldköveket, hogy már ismét ennyivel jobbak az esélyeink.

Emellett próbáltam a munkában is hozni a maximumot, és itthon is tehermentesíteni a gyerekek alól V-t, hogy nehogy emiatt túlerőltesse magát, és esetleg túl korán szülessen meg a baba. Ez eddigi életem egyik legnehezebb időszaka volt.

A 32. hét lezárása után kezdtem el érezni, hogy kezd az egész történetnek talán happy end vége lenni. Erre csak ráerősítettek az UH leletek, melyek szerint az átmeneti magzatvíz növekedés után visszaálltak a normál szintre, illetve hogy a kórképből valószínűleg részleges atresia következik, tehát enyhébb az eredetileg gondoltnál.

A következő hetek az ünnepek jegyében teltek. Karácsonyra azt kértem magamba ajándékként, hogy még legyen benn a baba, ahogy aztán új évre, majd szülés és névnapomra is. Majd Bogyka szülinapjára is. És ezt mind mind megkaptam ajándékba. Majd Bogyka elment bölcsibe, és a baba még mindig bent volt. Elkezdődtek a fájások, nagy harcok árán sikerült V-t ágyba, vagy legalább pihenésre parancsolni. Eljött a bizonyos 37. hét 0.nap. Természetesen minden körülmény nekünk “kedvezett”. Az orvosunk elment külföldre, az időjárás - a már megszokott - kettős fronthatást hozta. Tehát ahogy a másik két gyerkőc született. Az időjárás 3 napig hozta ezt. V-nek meg sem mertem mondani. De az összes körmöm lerágtam a hétvégén és minden nagyobb sóhajnál 8 felé esett a 3 szekciós ekg-m. És ezt is túléltük. Innen már mindketten éreztük, hogy révbe értünk. Tudtuk, hogy végre meglesz a program császár élevezete is, és a baba is végre orvosilag is éretten születik, tehát ami esélyt tudtunk, megadtuk neki.

Egy gyereknél 7 százalék pont elég, egy ember tudta volna

Ez egy végtelen történet talán, aminek több kezdete van, és a folytatása boldog, és a vége a végtelenbe veszik. Kezdődött először azzal az estével, amikor egy boldog pár egy boldog estén elfeledkezett arról, hogy milyen gyümölcse van a boldogságnak, amikor a véletlenek és a majdnem lehetetlen események egymásra hatásaként 6 hét múlva pár pici sejt egyszer csak úgy dönt, hogy elkezdenek összehúzódni, és megtörténik az első szívdobbanás, amivel egy új élet indul útjára.

 

És ezzel együtt elindul egy másik történet is, aminek a szereplői még nem tudják, hogy pár hónap múlva megtapasztalják, hogy milyen az, amikor az ember igazán megismeri az értékrendjét, magát, és a körülötte levő világot egy olyan szemszögből, amit kevesen ismernek.

A fentiekről szól ez a mese…

Amikor rájöttünk, hogy az élet úgy írta az utat, hogy hamarabb leszünk három gyerekes szülők, mint ahogy terveztük, és ezt sikerült megemészteni, már ismét magával ragadott az az érzés, az a boldogság, ami a másik két babánál is végig övezte a várandósságot. A 12. hetes ultrahangon már boldogan vettük tudomásul, hogy kisfiú lesz a harmadik babánk is, hiszen már tényleg tudtuk, hogy mindegy mi, csak egészséges legyen. És miért lenne más? Természetesen minden rendben is volt, és ugyan ezzel a nyugalommal vártuk a további heteket is, egészen a 18. hétig. Aztán a 18 hetes ultrahangon jött az első kis vészcsengő, hogy valami még sem alakul tökéletesen. De nem volt nagy gond, hát picit arrébb van a gyomra, na bumm, mi van akkor? van akinek 3 veséje van, vagy éppen egy, vagy jobb oldalon van a szíve, hát ettől még nem megy a falnak senki. De Bátorfi dokival inkább abban maradtunk, hogy nézzünk rá pár hét múlva, biztos ami tuti.

És a sok véletlen közül ez az egyik pont, ami alapvetően meghatározta, hogy ma és most is van miért harcolni… és hogy ez mennyire nagy szerencse, azt mi sem támasztja alá, mint a másik ottani orvos azon mondása, mely szerint ő nem biztos, hogy ott akkor észrevette volna…

Ránéztünk pár hét múlva.. rosszabb lett. Malrotatio volt a fő tipp, de felmerült még a duodenum atresia és a pancreas anulare is.

Itt kezdődött az a rész, amikor az orvoslás egy újabb területével kezdtem jobban megismerkedni, mint szerettem volna, és megtanulni olyan kifejezéseket, eszközöket, értékeket, melyeket szívesen kihagytam volna.

És itt volt az első pont amikor szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy az elveket, és a szabályokat amiket meghoztunk, nem is olyan könnyű betartani, hát még értelmezni.

Vicával az elvünk egyszerű volt a babákkal kapcsolatosan: beteg babát nem vállalunk. Leírva, kimondva hihetetlen egyszerű volt. Csak a definíció nem volt pontos..

Aztán elkezdtük pontosítani, és ezzel kapcsolatosan orvosilag körüljárni: túléli a terhességet? lesz maradandó károsodása? korrigálható? élhet teljes életet? Vica veszélyben van? És válasz nem volt semmire. Lehet, talán, nem tudom. Mert persze nem is lehetett mást mondani. Csakhogy egy kéthalmazos inerciarendszerbe nem lehet 8 változós komplementereket beilleszteni.. nem is sikerült. És mivel ez már a 21. hét volt, nem is nagyon volt lehetőség sokat hezitálni. A lapunkra ráírták “a biztonság, és a lehetőség” kedvéért, hogy felmerült a megszakítás lehetősége.

Mondanám, hogy egy világ omlott össze bennem, de ha már erre azt mondom, akkor a többire nem maradna megfelelő jelző, de azért padlón voltunk mind a ketten.

És természetesen beindultak a fogaskerekek is, ami azt jelentette, hogy túlzás nélkül egy hét leforgása alatt Magyarországon az összes a területen számító szakember, és egyetem és több külföldi nagy orvosi központba is eljutott a probléma, és próbáltunk közösen megoldást találni.

Viszont ami ez alatt az egy hét alatt történt, azzal el is érkeztünk történetünk második kezdetéhez.

Az ominozus vizsgálat utáni héten szerintem minimum 10 különböző érintett orvos/szakterület mondott véleményt, és a szórás óriási volt. A két véglet “az azonnal el kell vetetni, mert semmi esélye” és a “nátha miatt nem dobunk ki egy gyereket” volt, de e között is volt szórás szép számmal. És természetesen az árnyaltabb prognózisokban is a koraszülés, a magzati halál, anyai halál, fogyatékosság, és minden olyan benne volt, ami egy nem egészséges várandósság során bárkinek egyáltalán eszébe jut.

Hamar szembesülni kellett vele, hogy ez a döntés a mi kezünkben van, és senki nem fogja meghozni helyettünk. Egyetlen “lehetőség” maradt az egyértelmű döntésre, amennyiben az amniocentézis eredménye rosszul zárul, mert akkor megállapodtunk, hogy abban az esetben egyértelmű a döntés.

Mivel már Mazsi ekkorra elég nagy volt (23 hetes babáról beszélünk ekkor már), engem nem hagyott nyugodni az a probléma kör, hogy Magyarországon a 24 hetes magzatok már babának számítanak, és megmentik őket, tehát egy 23 hetes baba sem lehet sokkal fejletlenebb (van is rá példa, hogy meg tudják menteni azokat is). És nyilván valahol sejtettem a választ, mert nyilván nem is lehet más, de ez úgy, egyenesen hallani, olyan érzés volt, mint amikor a kard keresztül szalad az ember szívén. A kérdés egyszerű volt, amennyiben a várandósságot meg kell szakítani, mi történik a babával mikor kiveszik. A válasz is az volt: Kiveszik, és félre teszik, meghal. Sajnos néha felsírnak.

És ekkor végig villantak előttem az ultrahang, a 3d, és a másik két gyerekem arca, és tudtam, hogy az amniocentézist kivéve nem leszek képes ezt a döntést meghozni. Ő is tudta. Elindultunk autóval, sötét volt. Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Megálltunk az Auchan parkolójában, és ott elszakadt a cérna..

Utána próbáltuk rendezni az információkat. Végig vettük a lehetőségeket, ha végig megy a várandósság, ha koraszülött lesz, ha műteni kell, ha sérült lesz, végig beszéltük, hogy érintheti ez a családot, a többi gyereket, mindent amire az ember előre felkészülhet. És természetesen azt is, hogy körülbelül melyikre mekkora az esély, a kockázat. És itt került elő a címadó mondat is, hogy egy gyereknél a sok kockázat és probléma ellenére az a pici esély ami maradt, pont elég. Ők a pici eséllyel is tudnak élni. Talán pont azért kaptuk mi ezt a feladatot, mert a lehetőségünk, és az erőnk is meg van hozzá, hogy ezt meg tudjuk oldani. Együtt. Mi, a Fiúk, és a Baba.

/A képek a ma - avagy a programcsászárt megelőző - esti kismamafotózásom eredményei/

Bogyka - Első hét a bölcsiben

A próba nap után, hétfőn hivatalosan is elindult a középső csemete bölcsis karrierje. Egyrészt, hogy ne csak úgy belökve legyen, ha megérkezik Mazsi, másrészt, hogy Mazsi még bent maradjon (avagy anyuka tudjon kicsit pihenni). 

Szóval hétfőn nagy csomaggal indultunk. Furcsa volt, elvégre alig egy évvel ezelőtt Zsebit cuccoltuk így. A terv az volt, hogy fél napokkal kezdjük a héten és délután már itthon alszik, de a saját kirendelt gondozónénije (jah protekciós a kölök) azt kérte, hogy aludjon inkább ott, mert szerinte így egyszerűbb és jobb. A cuccai hímzése nem készült még el, vagy igen, de még nincs nálunk, de megoldottuk így is:) A kosara sem állt még készen a kis bagolynak.:)

Hétfőn alig sikerült levetkőztetni, meg átadni a csomagokat, mire a benti cipő a lábára került már rongyolt is befelé. Természetesen a bátya utána. Utóbbi visszaszaladt egy puszira, elmondta az elbocsátó szép üzenetet, aztán már jöttünk is kifelé. Zsebi még itthon megígérte, hogy vigyázni fog a tesójára és megvigasztalja, ha szükséges. :) Bogyka amúgy azonnal bemutatta a hétvégén előadott új tudományát és bedobta a szavakat amiket már tud mondani: auttóóóó, cicaaaaaaa, ott. Eltepertünk ctg-re, aztán telefonáltunk, hogy mi a helyzet. Azt mondták minden oké, aludt egyet, de amúgy jól el van. Délután mikor mentünk érte mondták, hogy egy tündér. Volt nála látogatóban a testvére (másik csoportban vannak), de megszeppent mikor Öcsike sírni kezdett, így ő is elpityeredett, ezért inkább visszavitték a saját csoportjába (ettől persze megnyugodott). Bogyka enni nem nagyon akart, ivott két tápszert, ölben elaludt és szép nagyot aludt délután is. Nem sírt sokat. Mikor odaértünk értük egyébként Zsebiék csoportjában játszottak, együtt, s mikor Zsebi meglátott azonnal szólt Öcsikének, hogy gyerünk itt vannak az ősök. A kisebbik mondjuk elég sokára fogta fel, hogy megérkeztünk, de aztán jött bújni:)

Kedden a reggel nem volt más, alig tudtam ráadni a benti cipőt, már futott is be. Mentek együtt játszani. Napközben már jobban evett. Ismét kétszer aludt, ellenben kicsit nyűgösebb volt. S mikor meglátott minket délután (Zsebi majdnem ölbe kapta, hogy hozza ki magával), akkor elkezdett sírni. A délutáni alvása elég rövid lett állítólag, ellenben marhára élvezte, hogy 4 gondozó néni ugrálja körül és egymás kezéből kapkodják ki egy kis dögönyözésre. Hiába no, ennyire ifjú azért ritkán kerül a közösségbe, bár méreteit és fejlettségét tekintve nem igazán lóg ki a csapatból. Jah, megvolt az első szülinapi tortázása is:D

Szerdán reggel is szokásos kör volt a cipőcske téma, de aztán cseppet mind a ketten megszeppentek, amikor látták, hogy több gyerek is sírdogál. (Gondolom a hóesés viselte meg őket, Zsebi is közölte befelé menet, hogy nem szeretem a hókat) M. néni kérte, hogy inkább távozzunk, mert úgy könnyebb lesz megnyugtatni, így hát Zsebitől való gyors elköszönés után eljöttünk. Délután apa ment értük, de még tartott az angol óra, amit Meli néni ölében élvezett végig:) Azért mikor hazaértek látványosan megörült nekem;) Már nem aludt kétszer, viszont igen-igen keveset hajlandó csak enni…nos igen, ilyen szempontból tényleg szerencsétlen pillanatban indult a bölcsis karrierje, hogy ennyire rám van cuppanva etetés témában. De azért elfogad ezt-azt, itthon még kap reggelire gyümit, kekszet. A bölcsiben megissza a tápszert, hazaérve meg rögtön kap főzeléket vacsira….s idővel biztos bele tanul az ottani étkezésbe is:D El nem fog fogyni:P

Csütörtökön reggel a cipő felhúzás már-már a szokásos volt:P Utána azonnal elindult a csoportszoba felé, majd lecövekelt apa lábánál. De mire kipakoltam a dobozába, addigra már Meli néni ölében volt és éppen görbült le a szája. Mire mondjuk megtettük a három lépést kifelé, már láttam, hogy vigyorog a labdáknak, amiket mutattak neki. Délután kissé gyorsan pakoltuk össze őket, így nem nagyon kaptunk infót, hogy mi volt pontosan, de nyilván nem volt semmi látványos probléma, mert azt mondták volna;)

A péntek reggel sem telt másként, mint az eddigiek :) S a nap végén csak annyit mondtak, hogy egy tündér ez a gyerek. És ha esetleg nem szeretnénk haza vinni, akkor akad helye náluk :P Haza hoztuk;)

Összességében azt hiszem ez volt a világ egy legrövidebb beszoktatása...elvégre nem is nagyon volt:P M. néni angyal, ahogy a többiek is. Biztos lesz majd megtorpanás, olyan napok-hetek, amikor nem annyira szeret majd menni, amikor sír utánunk. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy az evés kérdés is meg fog oldódni hamarosan. Mindenképpen jó tudni, hogy jó kezekben van, hogy ennyire szeretik és mindent megtesznek érte. Köszönjük Aranytücsökvár ;)