2015. március 24., kedd

Húsvét várás 2015.


Akkora siker volt az adventi naptár, hogy kitaláltam lehet egy húsvétváró verziója is, mert miért ne. A 24 napot alapvetően soknak éreztük, így 12 napra készült csak el. A helye ugyanaz, amit az adventié volt (év elején ugye szülinapi banner-tartóként üzemelt a hely, így legalább ismét használatban van). A zacskókat ezúttal nem varrtam, hanem hajtogattam. Bele pedig apró csoki, illetve minden napra egy színezhető, megoldandó képecske (főleg angol oldalakról töltöttem le őket) került mindenféle tavaszi motívummal (csoki 3 csemetére, a képes móka kettőre;)). (Ha valaki szeretné eredeti méretben a képeket, akkor jelezze palackpostán és szívesen elérhetővé teszem)



Update: Zsebi Imamánál „nyaralás” okán lényegében lemaradt róla. Bogyi lelkesen szedegette a csomagokat és élvezte a csokit belőle (és szigorúan eltette Zsebiét külön – persze néha bepróbálkozott azt is elkérni és felfalni, de a bontásnál szépen elosztotta minden nap: Zsebié, Mazsié, enyém…majd megzabáltam:P). A tasak egyéb tartalma nem igazán izgatta fel…hiányolta a tesóját, mert a rajzolás csak együtt móka. Sebaj, talán majd jövőre :)

2015. március 11., szerda

A hozzászólásokról…

Krisztinél (zárt blog!) felmerült a dolog és gondoltam itt reflektálok rá kicsit bővebben. Szeretem olvasni a blogokat a zártakat és nyitottakat egyaránt, a saját ütememben, tehát ez időnként azt jelenti, hogy napokig (hetekig?) nem, aztán ömlesztve mindent. Ezért pl. ritkán látom értelmét a kommentelésnek, mert hát hosszabb idő távlatából már mit és minek ugye…meg amúgy egyáltalán is.

Szívesen olvasok és írok (beszélgetni is szeretek, írásban, de erre a skype, a viber és az iMessage adta lehetőségeket sokkal alkalmasabbnak érzem, mint egy blogot), de nagyon utálok kommentelni, sokszor pedig nem is érzem magam feljogosítva rá, és ezzel el is érkeztünk oda, hogy nálunk miért is nem lehet élni a hozzászólás lehetőségével. Ahogy már korábban is leírtam, nem gondolom, hogy a téma megköveteli, akinek mégis kérdése, megjegyzése, vagy javaslata van, az természetesen továbbra is megkereshet a palackpostán keresztül.

Szóval a lényeg, hogy ezután se várjatok tőlem sok hozzászólást ;) Aki szeretne velem beszélgetni, annak szívesen adok más elérhetőséget :)

2015. március 2., hétfő

Mert kell egy csapat..

És végül következzen egy hosszú-hosszú felsorolás, amit csak azért nem írok név szerint, mert nem szeretném ha kimaradna valaki.


Ez a felsorolás azokról szól, aki a várandósság alatt, a diagnosztikában, a terápiás lehetőségek felkutatásában, a terápiában, az utógondozásban résztvettek, illetve szerepet vállatak abban, hogy ma egy egészséges 13 hónapos vidám baba kezdhette meg a bölcsödét.

Istenhegyi Géndiagnosztika

ÁEK-MÁV Kórház

Róbert Klinika

Magzati Diagnosztikai Központ (Bolgárkerék köz)

Pécsi Tudomány Egyetem dékáni hivatal

Pécsi Tudomány Egyetem Diagnosztikai Központ

Debreceni Egyetem Élettudományi Központ

Debreceni Egyetem PIC

Jósa András Kórház gyermeksebészet

Szegedi Tudomány Egyetem Családorvosi Intézet

Heim Pál Gyermekkórház Gasztroenterológia

Berlini Egyetem

Frankfurti Orvosi Egyetem

SOTE I. számú Női Klinika

SOTE II: számú NŐi klinika

SOTE II. PIC

Cerny Mentő

SOTE Bókay I. Gyermekklinika PIC

SOTE Bókay I. Gyermekklinika USI

Dunakeszi Rendelőintézet Neurológia

Első lépések Alapítvány

Dévény tornászunk

Gyerekháziorvosunk

Aranytücsökvár Csapata


Döbbenetes, hogy mennyi minden apró dolog kellett, hogy passzoljon, mennyi szerencse, mennyi ember, mennyi tudás kellett ahhoz, hogy ma itt tarthassunk. A fenti intézmények több száz tagja vett részt ebben, köszönhetjük nekik a munkájukat, az utána járást, a gondoskodást. És a segítséget.

És azért még is van két személy akit külön, továbbá van kettő akit név szerint megemlítenék:

Édesanyám, aki az első időszakban helyettesített minket a másik két gyermekünknél, és segített, nem kérdezett, csak csendesen szorított nekünk. Pont azt és annyit tett ami akkor a legtöbbet számított. 
A másik egy közeli barátnőnk, aki szintén végig velünk volt, és sokat segített abban, hogy a sok küzdelem mellett ne forduljunk be, legyen lehetőség a körülményekhez képest kikapcsolódni is.

És persze itt vannak a gyermekeink, akik megértően és türelmesen vártak ránk, és a saját módjukon megértőek voltak, és vigasztaltak minket. És hihetetlen lelkesedéssel várták haza az Ő kistesójukat, akit azóta is ezzel a lelkesedéssel szeretnek.


És a két ember, akit muszáj név szerint említeni: az egy Verebély professzor, akinek a munkáját, az odaadását, a hozzáértését, és a mi gyermekünkön felül a magyar gyerekekért, a magyar gyereksebészetért tett munkáját nem lehet eléggé hangsúlyozni és megköszönni amit tett és tesz.

A másik a párom, aki végig csinálta ezt a sem testileg sem lelkileg nem könnyű várandósságot, és az utána következő és azóta eltelt időszakot, hogy ott volt mellette, mellettünk, és itt van ma is, és boldog teljes családként várhatjuk a még ránk váró feladatokat.

A teljes történet bejegyzései (amiket visszadátumozva tettünk fel, a történeti hűség kedvéért, de mostanra készültek csak el...szerintem nem szorul magyarázatra, hogy miért is):