Semmiképpen nem verni. Nevelni, fegyelmezni igen. Testileg fegyelmezni meg esetleg.
A téma az alábbi kicsit sarkos cikk alapján merült fel és nem azért mert veszettül ráfért volna két pofon. Bár vannak korszakok, meg időszakok, amikor az emberben komolyan felmerül, hogy két pofont lekever a (saját és szülők)
határait feszegető imádott sarjának. Irul-pirul, meg minden, de attól még így van, s ha tagadnám és babarózsaszínnek mesélném el a mindennapokat a valóság akkor is ez lenne. Én meg nem szeretek hazudni, sem másoknak, sem magamnak. Persze ezek a pillanatok is elmúlnak, ahogy jöttek - nyilván pofon nélkül, maximum egy kis kézszorítással fűszerezett cifra káromkodással - és akkor utána megint teljes az imádat és elaléltság, hogy milyen szép, okos, ügyes a mi gyerekünk. De azért az ilyen pillanatokban nehéz elhinni, hogy ezek csak időszakok, azt meg pláne, hogy kettővel is át lehet ezeket vészelni. (Nincsenek illúzióim, tisztában vagyok vele, hogy két ilyen kicsi gyerekkel nagyon kemény két évnek nézünk elébe;))
Szóval egyébként alapjában véve érdekes a cikk, és valahol egyetértek a megközelítéssel, hogy kellenek a szabályok, kell a hierarchia, csak hát nagyon sarkos, nagyon apróságoknál említi meg, hogy csattannia kéne a pofonnak. S hát nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen pici gyerek, már felfogja, hogy miért is kapja a verést. A magam emlékezetében két pofon él összesen, az egyiket teljesen jogosan kaptam érzésem szerint, a másikat nem annyira. De mindenesetre pont elég volt ez a kettő ahhoz, hogy megértsem mi a rossz és mi a jó, hogy tudjam merre van a helyem a világban. De ezek már jócskán akkor csattantak, amikor értelmes, tudatos emberke voltam. Nem hinném, hogy egy két éves körüli gyerek hiszti rohamán két pofon képes segíteni….ott más módszer kell.
Mindenesetre a gyereknevelés nehéz kérdés, a fegyelmezés is (a jól vagy rosszul csináltuk dolog eleve csak évek múltán derül ki, ha egyáltalán, mert adott esetben, amit mi szülők kudarcként élünk meg, az lehet, hogy a gyerek élete szempontjából hatalmas siker….na mindegy, most nem ezt feszegetem, vagy nem így). Ahogy említettem mélységesen egyetértek, hogy kellenek a gyereknek a szabályok, korlátok, feladatok. Azzal már nem, hogy a legkisebb dologért is kapjon egy nevelő szándékú pofont. Mert azért, ha jobban belegondolunk sok-sok nevelőszándékú pofon inkább a szülő idegességéből adódik, kevésbé a tényleges szükségességből. Nem vagyok teljesen ellenző sem, csaptam már az első szülőtt kezére, amikor nem láttam más megoldást. Nem feltétlenül éreztem magam jó szülőnek tőle, de rossznak sem:P
Szóval a lényeg, hogy itt is, mint mindenhol szerintem az aranyközépút az igazság. Mert ha kellő időt és figyelmet szentelünk a gyereknek, biztosítjuk a korlátokat, szabályokat, adunk neki feladatot, akkor nyilván a testi fegyelmezés sem egészen úgy alakul, ahogy azt a fenti cikk alapján néhol éreztem (avagy lényegében minden apró engedetlenségért csapjunk oda, mert végülis nem árthat).
