Annyi minden történt hirtelen, hogy az embernek nincs is ideje végig gondolni, mi is vár rá. Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Először is, ugye voltak a vizsgálatok, ami magában egy egész kaland. Illetve még korábbról, amikor az ember eljut oda, hogy elhatározza, hogy szeretne gyereket. Aztán ezt elhatározzák közösen, aztán nem megy, aztán mindenki görcsöl, próbál megoldást találni. Aztán itt jön a vizsgálat. Egyik fél ok, másik nem ok. Miért nem ok. Mi lesz most.. hogyan tovább, meg ilyenek. Aztán kiderül nem nagy a baj, gyógyszer aztán minden ok. Aztán amikor megérzi az ember, hogy valami megváltozott, már nem mer semmiben reménykedni, még akkor sem amikor a 85. teszt is azt mutatja van minek örülni. És akkor eljut az orvoshoz, az orvos látja amit kell, van fotó, aztán megint lehet aggódni 9 hónapig, hogy minden rendben legyen.
És persze ez egy sokkal összetettebb dolog. Egy részt vannak a belső dolgok. Hiába a család, hiába a szeretet, azért a kispapa mégis kívülálló az egészben, és akármennyire igyekszik, sosem lesz olyan kapcsolatban a babával, mint ami abban a 9 hónapban megadatik az kismamának. Ennél belsőségesebb és mélyebb dolog szerintem nem is történhet az emberrel, hogy egy kisbabát a saját testében óvva egy új élet fejlődésében testileg lelkileg részt vehet. Én aki kívülről figyeli az egészet, csak annyit tudok tenni, hogy próbálom a körülményeket olyanná tenni több kevesebb sikerrel, hogy ehhez a legmegfelelőbb környezetet biztosítsam. És a másik oldalon csodálom a folyamatot, és csodálom a természetet, hogy két szárny a repülés ajándékával ajándékoz meg egy madarat, a két sejt találkozása létrehoz egy új életet, és a két sejt amely mindent tud a szülőkről, azok optimalizált tervrajzából létrehozza az újat, melyek sokszorosából létrejön a kisbaba. És milyen csoda kell ahhoz, hogy az összeállt sejtekből egy elhatározásra elkezd dobogni a szív, amely sok sok éven át, minden keresztül biztosítja a kis életnek, hogy mindent túléljen.
És persze, ott vannak a külső körülmények, egy új családtag, akiről gondoskodni kell, akinek hely kell, aminek következménye, hogy az anyuka a munkahelyét feladva neki szenteli az idejét, és a kispapa feladata, hogy mindhármuk számára továbbra is biztosítsa azt a zavartalan életet, amelyet a nagy döntés előtt éltek. És egy új helyzet, egy új igény, egy új lakás új kihívásokat támaszt az ember elé, amelyeknek úgy kell megfelelni, hogy közben ne felejtse el az ember, hogy az egésznek az a lényege, hogy mindig ott legyünk, hogy az első sírást, az első mosolyt, az első lépést az összes élményt együtt éljük meg. Hogy felismerjük mi is az igazán fontos, és ami fontos arra szakítsunk is időt. Hogy ne egy e-mailből, egy smsből, vagy az esti beszámolóból tudja meg az ember, hogy lemaradt a nagy dolgokról, amelyért érdemes volt élni.
Jelenleg úgy gondolom ezen egyenlet megoldása a legnagyobb feladat előttem.
