Ítélet

Nem ért meglepetésként amit ma a doki mondott. Bromocriptin azonnal abbahagy. Műtét…ciszta eltávolítása (laparoszkópiásan), aztán hiszteroszkópia, na és ha már arra jár, akkor petevezeték átjárhatósági is (okosságok). Ehhez rendes altatás (előtte altató orvosi vizsgálat) és a várólista kivárása szükséges…na meg a korábban begyűjtött vizsgálatok eredményei. Holnap reggel beszélek a dokival, hogy mikorra tudok menni. Három nap két éjszaka kórházi tartózkodás..avagy ismét a SOTE II. vendégszeretete. Utána szövettanra mennek a bennem talált „kincsek”, aztán az eredmények fényében beszélünk a továbbiakról.

Hát ez van, nem egyszerű az élet. Sőt. De azért nem adjuk fel. Bár továbbra is sokat agyalok rajta, hogy mivel érdemeltem/érdemeltük ezt ki. Aztán akkor mindig eszembe jut, hogy a sors (aka élet) mindig arra teszi a legnagyobb terhet, aki bírja. Csak remélem a sors (aka élet) tisztában van a tűrőképességem határaival.:P

S akkor egy idézet, ami mindig is tetszett, de még sosem éreztem ennyire nagyon igaznak, mint az elmúlt időszakban:

Makai Emil:

Könnyek

Azok a könnyek sohase fájnak,

Melyet ejtünk;

A sírástól,könnyhullatástól

Tisztul a lelkünk.

De fáj az a könny,mely perzseli pillád

S égeti tested,

Mikor egy benső panaszszó

Tiltja zokognod.

Útvesztő

Konkrétan a magyar egészségügyé, de nem szaladjunk ennyire előre. Az egész hétfőn kezdődött, amikor is a nődoki mondta, hogy akkor intézzem a vizsgálatokat. Ami persze egyszerűnek hangzik, de hát meló mellett nem az, főként, ha az ember házi orvosa az ország másik végén praktizál. Sebaj, van céges orvos, ugyanazt tudja, mint a házi orvos. Gyorsan próbáltam is keddre időpontot foglalni, sikertelenül. Sebaj, csütörtökre van. Azért kedden lecsattogtam a rendelés elejére, hogy a csütörtöki nődokis látogatásra már fel tudjak mutatni valamit.

Céges doki hisztizik, hogy nem tudta előre megírni a beutalókat, meg hogy ott szar az egészségügy ahol van, hiszen miért nem a nődoki utal be…nem kezdtem el neki magyarázni a világ folyását, csak hallgattam és bölcsen bólogattam, hogy mielőbb megkapjam a beutalóimat. Meg is kaptam, azzal az instrukcióval, hogy ezekkel bárhová mehetek. Gyanús volt, de elhittem. Este KáeM – aki azért elég jól ismeri a magyar viszonyokat – mondta, hogy tuti nem mehetek bárhová, de próbáljuk meg.

A korábbi jó tapasztal alapján az István kórházba mentünk. A betegfelvételen nem is volt semmi gond, mondták, hogy merre vannak a célépületek. A röntgennél kezdtünk, ahol közölték, hogy nem hozzájuk szól a beutaló, hanem szakrendelésre, csattogjunk át a lakcím szerint illetékes szakrendelőbe. Aztán jött a kardiológia. Nos ők hozták a formájukat és kis várakozás után meg csinálták az EKG-t. Mentünk a laborba, nos ott finoman szólva leugatták a fejünket, hogy mit képzelünk, menjünk ahová akarunk, mert ők nem fogják megcsinálni.

Az egészségügyi reformok szükségességét vitatva átvonultunk a területileg illetékes szakrendelőbe. Labor már nem volt, mert csak reggel van, de a röntgenbe fogtak. Felvonultunk, leadtuk a beutalót, aztán szólítanak, már éppen örültem, amikor közölték, hogy hozzájuk nem mehetek, mert 1) nem vagyok helyi lakos 2) nem helyi a dokim. Mondom erre, hogy hát a helyi lakosság meg van. Hölgyike közli, hogy akkor sem érdekli, menjek ahová akarok, vagy térjek vissza egy helyi doki beutalójával. Na itt felhívtam a dokit, hogy akkor hogy is van ez. Hümmögött, meg nem értette, de nagy nehezen kinyögte, hogy hová is tartozik ő. Így kerültünk a BLESZ-be. Röntgenre sikerült helyet szerezni, labor itt is csak reggel. Röntgennél persze ezren sorba, de azért bő fél óra alatt sikerült bejutni, s gyorsan át is esni az aktuális sugárzáson. Pontom 500 forint leperkálása után pedig már vonulhattunk is el a lelettel és a fotóval (ez utóbbiért kellett külön fizetni). Várvételre ma kora reggel tértem vissza…némi nyugdíjasokkal folytatott közelharc után sikerült harmadikként bejutnom, de úgy hogy fel kellett hívják a dokit, mert a beutaló amit adott nem felelt meg a kényes igényeknek. Kémiai laboreredmény holnap délutánra, a vércsoport meghatározás 4 munkanap alatt….király. Mindezt másfél nap alatt sikerült elintézni. Az első kettőről nem tudom mennyi idő lenne magánutón, de a vérvételről tudom, hogy megfelelő szervezés mellett 10 perc az adminisztrációval együtt és még aznap délutánra lehetne eredmény…csak hát én ezúttal a tb-s verziót választottam, kihasználva, hogy egy csomó tb-t fizetek…ja nem fizetek vonják maguktól.

Jól jellemzi az elmúlt két napot és fentieket, hogy a főnökasszonyommal abban maradtunk, hogy szerdán délelőtt elintézem a vizsgálatok, délután meg megyek dolgozni, csütörtökön meg csak hosszabb ebédszünetre megyek. Amikor szerdán délben még csak sorban ültem, akkor az alábbi sms-el „örvendeztettem” meg: „Szia! Eltévedtem a magyar egészségügy útvesztőjében. Ha minden jól megy pénteken jövök dolgozni. Ha nem, akkor telefonálok.”  

Telefonáltam

Felhívtam a dokit. Nem bíztatott különösebben. Ahogy sejtettük látni akar csütörtökön, de nem kispályázott, mindjárt feldobta, hogy addig közben kezdjek elintézni mindenféle vizsgálatokat (vérkép, vércsoport, EKG, mellkasröntgen). Aranyos volt, közölte, hogy nem kell meglennie mindnek csütörtökre, de mindenképpen kezdjem el intézni, mert „ki tudja, mit fogok csinálni magával gyógyítás címén”.

Hát nem nyugtatott meg. Már mondtam pár napja KáeMnek, hogy sejthetően ennek az összevissza vérezgetésnek az lesz az eredménye, hogy megint igénybe vehetem a SOTE II. műtéti részlegének a vendégszeretetét. Akkor elhessegettük a gondolatot, most már nem lehet nem gondolni rá, mint lehetőségre.

Ma pedig msn-eztem az egyik barátnőmmel (akitől a szülés téma, mint olyan, még meglehetősen távol áll, bár velem egyidős), s ő mondta, hogy ne görcsöljek rá, meg fel a fejjel…hát megbeszéltük, hogy ezt kívülállóként mondani marha egyszerű, de bentről átélni és végigcsinálni ezeket a köröket, amiket a vetélés óta futunk…hát azt az ellenségemnek sem kívánom. És persze megint érzi az ember magában a jó öreg MIÉRT?-et.

Egyébként már akkor, mikor még magam is a szerencsés kívülállók szemével figyeltem a kisbabáért folyó küzdelmeket a baráti társaságban, éreztem/tudtam, hogy nem szeretném ezt átélni, nem szeretném hallgatni a teljesen jó szándékú, de televanveleapadlás típusú tanácsokat (hová tovább várandós vagy-e már kérdéseket). Mert tényleg nem akarnak rosszat, csak hát fogalmuk sincs, nem is lehet és ne is legyen, hogy milyen érzés ezt átélni, megszenvedni, amikor az ember selejtesnek érzi magát, amikor sokadszor csattan, pedig a babavállalás miatt amúgy is tele van kételyekkel, kérdésekkel. Nem is tudom elmondani mennyivel egyszerűbb időszak volt tavaly áprilistól szeptemberig, amíg csak mi ketten tudtunk a próbálkozás sikertelenségéről, amíg nem jöttek a kérdések és tanácsok. Látom a családunkon, hogy próbálják visszafogni magukat, és persze azt is megértem, hogy ez nem mindig sikerül…de hát azért indult a blog, hogy mindenféle érzésről is beszámoljon, nem csak az egzakt tényekről és nem csak a boldog pillanatokról.

Már megint kérdőjelek

Van ez a ciszta dolog, amivel kapcsolatosan abban maradtunk a dokival, hogy akkor várjuk, hogy megjöjjön. Múlt héten (április 7-én) úgy is tűnt, hogy megjött. Aztán nem volt igazán semmi, csak némi maszat. Most hétfőn (április 12) kicsit beleerősített, péntekre meg úgy tűnt elmúlt. Aztán gondoltuk szeretkezünk egyet…nos ennek, hogy finoman fogalmazzak szaftos vége lett:P Most nem igazán tudom, hogy mi van…bár kezdem megszokni ezt az állapotot. Hétfőn beszélek a dokival telefonon, hogy mondjon már valami okosat.

Egyébként bevallom őszintén néha már úgy érzem, hogy valaki odafent nagyon szivat, csak nem igazán értem az okát:( Nem érzem úgy, hogy ezt megérdemeljük. Aztán persze igyekszem nem gondolni semmi negatívra, mert hát nem vagyunk elkésve, meg nincs is semmi komoly baj, csak hát azért nem könnyű dolog ez úgy, hogy ennyire ott van mind a kettőnkben a vágy, hogy kisbabát szeretnénk.