Új lakás, új élet

Hogy ne csak szomorú témák legyenek:) Anyósommal tegnap előtt beszélgettük msn-en, hogy szerinte mennyire érthető, hogy mégis úgy döntöttünk, hogy minél előbb ki szeretnénk költözni. Konkrétan úgy fogalmazott: „A rosszat magunk mögött kell hagyni. Új lakás, új élet. Napfény és csupa öröm.”

Remélem, hogy így lesz. Mindenesetre elég sokáig úgy gondoltuk, hogy még itt maradunk, amíg el nem adjuk, csak azután költözünk ki, de most mégis a költözés mellett döntöttünk. Ehhez persze kellett néhány szerencsés csillag együttállása is, illetve az, hogy a lakás befejezése ilyen ütemben halad. 

Készen vannak a hideg burkolatok, elvileg ma fugáznak. Utána bekerülnek a szaniterek, s hát jövő hétre így a két szoba laminált padlójának letevése van, illetve a festés. Szerencsés esetben november végére készen lesz. S mi tényleg kint tölthetjük már az idei karácsonyt.

Természetesen nem lesz teljesen berendezve a lakás, de a lényeges elemek meg lesznek a beköltözéshez:) S így hát babánk nem csak hogy oda fog megszületni, de ott fog megfoganni is;)


/További otthonos bejegyzések/

..valami előtt, valami után...

Sokat gondolkoztam rajta, hogy írjak-e arról ami az elmúlt fél hét alatt éltünk át. És nem is tudom igazán jól megfogalmazni. Mert ez messze többről szól, mint egy orvosi esemény, vagy a magyar gyógyítási rendszer csődje.

És persze, egyik oldalról lehet mondani, hogy könnyű nekem, mert nem nekem kellett átélni, de azért ott van a másik oldalon a tehetetlenség, hogy semmit nem tehetek, és az, hogy bármit megtettem volna azért, hogy ne neki kelljen ezt átélni.

De korábban kezdődik a történet. Egy jó kezdettel, egy boldogra tervezett vizsgálattal, és sok darab UH-képpel, amin már lehet mutogatni, hogy milyen szépek és nagyok is vagyunk. Azonban nincs ott semmi, csak egy arc, amit már annyiszor láttam, és az UH-n egy nagy fekete lyuk. És utána egy helyzet, amire nincs jó megoldás. Aztán a kálvária a kórházakban, hogy meglegyenek a leletek.

És akkor felmerül bennem, hogy vajon miért alakult így, hogy ki és hol hibázott. Mert amelyik babának mennie kell, annak mennie kell, de ez nem ilyen egyszerű. Mert nem biztos, hogy ő tehetett róla, és lehet az is, hogy egészséges volt. És nem kapta meg az esélyt arra, hogy ő is élhessen.

Amikor végre hosszú küzdelem után összejött a baba, megnyugodtam, mert éreztem, hogy akár hogy is alakul az élet, már marad valami utánam, hogy amiért eddig küzdöttünk, annak meg van a gyümölcse, és elindul egy új kalandos életút, ami a közös genetikai tulajdonságaink legjobb kombinációjával felvértezve próbál boldogulni a világba.

Ezután jön a zuhanás, és földet ér a padlón, ami kemény és vissza is üt. És ott van mögötte az érzés, hogy már nem a baba a tét, hanem az, hogy az aki értelmet ad az életemnek, testileg és lelkileg is sérülés nélkül megússza-e ezt a megpróbáltatást.

Engem műtöttek, többször is, tudom mivel jár, és tudom milyen értékesek azok a percek, akit azzal tölthetünk el akit szeretünk, és hogy mit veszítünk, ha kihagyunk bármilyen lehetőséget arra, hogy ezt megtegyük.

És ugyan mikor láttam, hogy kihozták műtőből, és bár kótyagosan, de rám nézett, és mosolygott, az egy óriási megkönnyebbülés volt, de ez az érzés igazából már csak akkor fog eltűnni, amikor majd a karjaiban a babánkkal épen és egészségesen látom.

Addig is marad a remény, a próbálkozás, és az előttünk álló még rögösebb út, amit próbálunk minél kevesebb sérüléssel bejárni…

Nesze sánta, itt egy púp…

...avagy bementünk a zárójelentésemért. Tegnap este mikor eljöttem abban maradtunk, hogy meghatalmazással KáeM fog bemenni, de végülis együtt mentünk be. Meg is kaptunk minden papírt, elmondták, hogy mi micsoda, s aláírhattam azt is, hogy mennyit fognak számlázni a műtét miatt az OEP-nek. Aztán közölte a nővérke, hogy ha már ott vagyok, akkor kapok egy szurit is, mert, hogy reggel kellett volna kapnom egy véralvadásgátlót. Nevetgéltünk rajta, hogy mi lett volna, ha csak a KáeM megy be. Nővérke közölte, hogy akkor ő kapta volna meg, majd vigyorogva a karomba döfte a tűt. Nem sírtam…mert már elég régóta nem sírok ha szurit kapok, de azért kicsit vinnyogtam mikor pár pillanattal később elkezdett csípni. Ezután végre tényleg elbúcsúzhattunk a kórháztól, s mire a kocsihoz értünk a csípés is elmúlt, s mi már csak nevetgéltünk, hogy nesze sánta itt egy púp:))))))))

S annak, aki nem érti a címsort:

Éjszaka átvágtat a púpos a temetőn. Egyszer csak előugrik egy kis törpe, s azt kérdi a púpostól:

- Mi van a hátadon, púpos?

- Hát egy púp...

- Kell az neked ?

- Nem.

A púpos hirtelen felegyenesedik, s boldogan sétál keresztül a városon. Szembejön vele egy sánta, akinek elmeséli mi történt. A sánta fejvesztve rohan a temetőbe. Elé is odaugrik a törpe.

- Mi van a hátadon, te sánta?

- Semmi...

- Akkor nesze sánta, itt egy púp!

Arról pedig valaki mesélhetne nekem, hogy a neten található injekciós képeken, miért gyerekek és férfiak vannak többnyire???? A nőket nem oltják, böködik????;)

SOTE II. Női Klinika – A műtét

Na meg amit előtte és utána tapasztaltam. Szóval három negyed 8 magasságában értünk a betegfelvételre. Ekkor a 17es sorszámot sikerült megszerezni, amivel helyet foglaltunk és vártunk. Várakozásunk közben két dologgal voltunk elfoglalva, egyrészt, hogy megszerezzük a vércsoportommal kapcsolatos leletet (mivel ebből a Nyírő Gyula kórházban is volt egy lelet, hát minden ismeretséget latba vetve próbáltuk elintézni, hogy átfaxolják – nem tudtuk elintézni), illetve azzal, hogy miért kell a betegfelvételhez sorszámot osztani, miért nem lehet az érkezéskor azonnal felvenni az adatokat és felküldeni a beteget az osztályja. Felmerült a kérdés, hogy így hogyan tudják tartani a műtéti rendet. Sebaj, csak felértünk az osztályra, előtte a liftben, egy ápolónő érdekes megjegyzésben részesített, amit nem igazán tudtunk hová tenni.

Az osztályra felérkezve elvették a leleteket, adtak egy fax számot, hogy oda intézzük el a leletet, mert anélkül nem fog menni. Megmutatták a szobát és mondták, hogy miért jönnek megvizsgálni. Egyéb instrukciót nem kaptam, így papucsot húztam a cipő helyett és az ágyra ülve vártam. Jött is egy hölgy Dr. Fazekasként mutatkozott be (biztos volt keresztneve is, de azt már nem sikerült elárulnia, mert míg nekem bemutatkozott mással is beszélgetett). A vizsgálat abból állt, hogy felvette az adataimat, aláíratta velem, hogy mindenért én vállalom a felelősséget (ami lássuk be vicces, hogy még az altatás alatt is magamért vagyok felelős:P), leírta, hogy puha a hasfalam (ezt ránézésre állapította meg, mert hozzám nem nyúlt). Aztán közölte, hogy vércsoport nélkül nincs műtét. Visszatértem a szobába, és elkezdtünk lázasan telefonálgatni. Mindenkit felhívtunk ahonnan a vércsoportomat be tudtuk szerezni. Közben befutott a műtős, aki csodálkozva nézett rám, hogy miért vagyok felöltözve és menjünk már…felvilágosítottam, hogy nekem mit mondtak. Nos ezzel meggyőztem és ott hagyott.

Kaptam szexi hátul kötözős műtőd rucit, közben pedig KáeM sikerrel járt az OVSZ-nél, ahol a telefonon elért kedves hölgy nem hivatalosan elfaxolta a papírjaimat (hivatalosan nem tehette volna meg). A lelet maga teljesen érdekes volt, mert két éve éppen hogy mást állapítottak meg, akkor A+nak minősítettek, annak ellenére, hogy én A-nak tudtak magam. Most ismét A-nak minősítettek. Szóval akkor a jelek szerint én tudtam jól. Közben be kellett vennem egy nyugtatót, hogy ne legyen magas a vérnyomásom a műtőben. Aztán a lelet megérkezése után érkezett ismét a műtős.

Elcsattogtunk a műtőkhöz. Ő bevonult engem kint leültetett. Jó 5 – talán 10 percet is ücsörögtem ott magamban, ami nem volt éppen kellemes élmény. Aztán bekísért. Felültem a….nem is tudom minek nevezzem, tárogató ágy, talán a legjobb megnevezés. Kaptam a lábamra zöld felkötözős „zoknit”, majd alóbb felemet teljesen feltárva kitötözte a lábaimat. Ezután jöttek a karjaim. A jobbra kaptam egy vérnyomásmérőt, majd azt is kikötözték. A balon elkezdtek vénát keresni, hogy az altatót megkaphassam. Hát elsőre sikertelen volt a próbálkozás, ahogy másodikra és harmadikra is…bevallom itt már a sírás környékezett. Mert hát vérvételnél sem volt eddig könnyű vénát találni, mégsem kellett eddig többször szúrni, most meg kikötözve, ajtó felé kiterítve, jól megvilágítva gyakorlatozott rajtam a hölgyike. A harmadiknál feladta, és hívott egy kolleganőt, aki gondolkodás és különösebb vizsgálódás és kíméletesség nélkül belebaszta (bocsánat, de nem tudom más szót, ami megfelelően kifejezné, amit csinált) a branült a bal csuklómba. A korábban próbálkozó hölgyike mondta, hogy egy kicsit fájni fog…hát ez azért enyhe kifejezés volt. Mikor bent volt, akkor megkérdezték, hogy nagyon fájt: grimaszolva közöltem, hogy túléltem. Ezután jött az altató, s közölték, hogy lélegezzek mélyeket a fölém tolt maszkból. Nos feltételezem, hogy megtettem, mert emlékezni nem emlékszem rá. Állítólag mikor kitoltak rögtön mosolyogtam KáeMre, bevallom erre sem emlékeztem, a legközelebbi emlékem, hogy a műtős megkér, hogy öleljem át a nyakát és átemel az ágyamra – amire előre terítettem egy gumi lepedőt a fenekem alá – majd a lábam közé dug egy…hát nevezzük betétnek, de pontosabb a pelenka kifejezés. Mondták, hogy aludjak még és elvonultak.

Nos hát aludni nem tudtam, legalábbis azonnal nem. KáeM mérése szerint 45 percet voltam távol, amiből az érdemi műtét nem lehetett több 20 percnél, hiszen a várakozás és a véna keresés bőven kitette a többi időt. Visszaérkezésem után pár perccel benézett a dokim, mondta, hogy nem kell aludnom, ha nem vagyok álmos és ígérte, hogy kettő körül visszajön és megbeszélünk mindent, ha meg jól vagyok mehetek is haza.

Nos fél 4kor még nem volt ott. Ezért megpróbáltam telefonon elérni, de nem sikerült. Később kiderült, hogy műtött. Közben érkezett egy szülésnő egy injekcióval, amit tekintettel a vércsoportomra (negatív) kellett beadnia, hogy a következő terhességnél megfelelő legyen az immunreakcióm. Bevallom eddigre már bármit megettem volna, ehhez képest, csak pocsék ízű vizet, majd király kórházi teát kaptam (nem vicc, tényleg szeretem a kórházi teát, szerintem verhetetlenül jól csinálják). Aztán visszatért a szülésznő, hogy öltözzek át hálóingbe, meg keljek fel, ő addig áthúzza az ágyat. Erre közöltem vele, hogy na hálóingem az nincs, sem ott, sem itthon. És egyáltalán nem áll szándékomban ott tölteni az éjszakát. Felvilágosított, hogy csak saját felelősségre mehetek haza, ha a dokim is rábólint és hogy a branült addig nem veszik ki.

Hát ¾ 4 körül előkerült a doki. Elmondta a továbbiakat: egy hétig nincs kádfürdő (mondtuk, hogy semmi gond, nincs kádunk), három hétig az öröm szerzés bizonyos formái is tilosak (ezt nem részletezte, én meg szolid voltam és nőies és nem kérdeztem:P), illetve mondta, hogy három hét múlva találkozunk. Ezután még kérdeztünk párat, majd elköszöntünk, azzal, hogy küld valakit, aki megszabadít a tűtől.

Jött ismét a szülésznő (egyébként inkább lány, mert nagyon fiatal volt), s egy laza mozdulattal kitépte – tényleg, fröcsögött a vérem mindenfelé – mondta, hogy 5 percig szorítsam. Kicsit tovább is kellett. Majd jött a felöltözés – KáeM megkérdezte, hogy szabad-e egyedül, én nagyon remélem, hogy igen, mert bevallom, hogy a szobatársnőm előtt is zavarban voltam. Próbáltam zavaromat palástolni zavaromat és minél gyorsabban felöltöztem. A „pelenkát” nemes egyszerűséggel a kukába dobtam – ami elvileg szabálytalan, hiszen veszélyes hulladéknak minősül, de úgy voltam vele, hogy inkább, mint hogy ott hagyjam magam után:$

Ezután a nővérpultnál ezerrel aggódva kérdezték, hogy biztosan jól vagyok-e, mert hogy most keltem fel a műtét óta először és inkább üljek le pihenni még, ha úgy érzem. Mondtam, hogy nem érzem úgy, csak had menjek már. Kellett írnom, egy papírt, hogy saját felelősségre, az orvosi ajánlás ellenére távozom. Ennyit a valóságról, hiszen a dokim maga engedett haza, de mindegy. Zárójelentés, csak ma van, amiért vagy én megyek be, vagy meghatalmazással a párom.

Utána eltepertünk enni – MCDonald’s, mert ez már annyira mű, hogy az már gyógyszer:P A szemem éhesebb volt. Aztán az orvosi tanácsnak megfelelően rengeteget ittam és pihentem. A héten még elvileg itthon maradok, ma is még a sok ivás van elrendve, hogy kimenjen az altató.

Magáról a műtétről és az érzésekről: nos hát érzelmileg péntek délutánra sikerült megfelelő helyre tennem a dolgot. A műtéttől magától azért nagyon féltem, konkrétan a fájdalomtól. Hát kár volt. Semmiféle fájdalomra nem emlékszem. Tegnap a kórházból kiszabadulva kicsit görcsöltem, ami lehetett emiatt, de lehetett amiatt is, hogy egész nap nem tudtam nagy wc-zni. Estig még volt egy kevés vérzés, de éjszaka és ma eddig semmi komoly. Azóta görcs sem jelentkezett. Szóval részemről igazából semmi negatív tapasztalat ezzel a részével kapcsolatosan.

A kórházról és az ellátásról: hát a betegfelvételnél már bosszankodtunk, sőt már előzetesen, hogy miért nem tudja a műtétet végző kórház elvégezni a szükséges vizsgálatokat (erre a kérdésre egyébként a dokim KáeMnek azt válaszolta, hogy választaniuk kellett, hogy műtenek, vagy labort tartanak fenn). A sokk akkor kezdődött mikor megláttuk a szobát, ami finoman szólva is lelakott volt és mocskos. Kétágyasba kerültem, szobatársam több napos tartózkodásra volt ítélve és valamivel előttem érkezett, vagyis már berendezkedett. A zuhanyzó/mosdó a folyosó másik oldalán volt, ez korrektül tiszta volt és viszonylag új is. A műtéttel kapcsolatos és azt követő ellátásról nem írnék még egyszer. De összességében nem lett túl jó benyomásom a kórházról. Csak reménykedek, hogy legközelebb csak a szüléssel kapcsolatosan „élvezhetem” a vendégszeretetet és hogy az kellemesebb lesz, mint, amilyen most volt. 

Szent István kórház – Kardiológia

Mint említettem a betegfelvételis hölgynek köszönhetően nem éppen helyzetemhez illően, de a kardiológiára kerültem. S mivel a hozzáállásuk a magyar egészségügyhöz mértek kiemelkedő volt, hát gondoltam meg kell emlékeznem róluk.

Csütörtök délután a rendelési idő vége felé érkeztünk, s hát a már leírt tortúra után sikerült meggyőznünk az éppen rendelő Huber Eleonóra doktornőt, hogy ő végülis segíteni akar nekünk.

Pénteken reggel vártak vérvételre, ahol már sokkal kedvesebb és aggodalmasabb arcát mutatta a doktornő. Megkérdezte, hogy nem szeretném-e megnézetni magam az ő egyik nőgyógyászukkal is, mert hát a hétfő eléggé messze van és én tulajdonképpen eléggé veszélyben vagyok. Nem kértem a vizsgálatot és megnyugtattam, hogy egyrészt semmi bajom (semmi rosszul lét, semmi vérzés) másrészt tökéletesen megbízom az orvosomban. Amíg a véremet vették felvették pár adatomat is, a doktornő megpróbált egy megfelelő UH-t szerezni, hogy rám tudjanak nézni. A doktornő nagyon megígérte, hogy hétfőn reggel 7re ott lesznek a leletek. Majd várattak még egy kicsit, de mivel nem sikerült UH-t szerezni elengedtek haza.

Hétfőn reggel már 7 előtt ott voltunk. Az ott lévő asszisztensnő – aki egyébként a véremet vette – nem igazán fogta fel a jelenlétünket, s jócskán megváratott. Egészen fél 8ig tartott míg előszedte a leletet és közölte, hogy a vércsoport nincs meg, és ezt előre megmondta. Eddigre odaért a doktornő is, finoman leszúrta, hogy miért is nem lett kész és egyáltalán miért váratott meg minket. Mondta, hogy az OVSZ (Országos Vérellátó Szolgálat) tud segíteni, ők esetleg átfaxolják a műtétet végző kórháznak. Ezt már elrohantunkban mondta, mert ugye sietnünk kellett a Sote II-re a betegfelvételre.

Mindesetre ezt a dolgot leszámítva, kiemelkedőnek kell minősítenem a doktornő hozzánk állását:) És ezúton is köszönöm neki.

Szomorúság?

Ebédidő óta kerestem a megfelelő címet a bejegyzésnek. Nem találtam meg. De mikor elkezdtük írni a blogot megegyeztünk, hogy nem csak a szépről és a jóról fogunk írni. Hát bevallom azt hittem, hogy ma egy olyan UH képet fogok hozni, amin már látszik mackószerű kisbabánk és beszámolhatok arról, hogy hogyan tovább a magyar egészségügy útvesztőjében. A sors nem így akarta.

A nőgyógyászati vizsgálatnál a doki megállapította, hogy szépen zárt a méhszáj, ahogy kell, majd jött az UH és az egyre elkeseredettebb keresgélés…petezsák van, de élő magzat az nincs benne. Babucink itthagyott minket, mielőtt még komolyabban összeismerkedhettünk volna:(

Megbeszéltük előre, hogy benne van ez a pakliban, de azért nehéz leírni azt az érzést, amit akkor éreztem, amikor a saját szememmel is láttam az UH-n, hogy nem látom.

Felöltözés után elmondta a doki, hogy mi lehet az ok (fertőzés, nem megfelelő hormonszint vagy genetikai hiba), s azt is, hogy hogyan tovább. Mivel nem távozott magától, így hát műtéti úton kell eltávolítani. Hétfőn reggelre adott időpontot a kórházba, addig pedig elrendelt néhány vizsgálatot (vér, vizelet és EKG).

A műtét maga altatásban fog történni és a doki ígérete szerint délután már haza is jöhetek. Várta a kérdéseket, de bevallom, hogy eléggé sokkolt voltam, így kevésbé jutott eszembe bármilyen kérdés is. Annyit azért kiderítettünk, hogy ő két hónap pihenőt javasol, mielőtt ismét megpróbálkozunk a babagyártással.

Délután csak annyi időre rohantam vissza a munkahelyemre, hogy az ott maradt cuccaimat is elhozzam és elkezdtük intézni a szükséges vizsgálatokat. Hát ez sem egyszerű…elvileg a doki egy beutaló kérő lapot adott, ami alapján a háziorvosnak kellene beutalnia a vizsgálatokra. Hát a háziorvosom finoman szólva is messze van, így hát gondoltuk felkeressük a kórházat, ahol a műtétet is fogják végezni. Nos hát innen elhajtottak, hogy ők nem végeznek ilyen vizsgálatokat, csak kismamáknak…hát itt no comment, meg arra is, hogy kérdeztük, hogy akkor mégis hová menjünk, amire egy vállrándítás volt a válasz. Azért a lakcímemért cserébe kinyögték, hogy melyik kórházban próbálkozhatunk. Próbálkoztunk is a Szent István kórházban, ahol a beteg felvételis hölgy kedvességének és rugalmasságának köszönhetően bekerülhettem a kardiológiára EKG-ra, s mondta, hogy a vér és vizelet vizsgálatot az ottani orvos fogja tudni elrendelni. Az EKG-t simán megcsinálták, rövid várakozás után. A további vizsgálatokon enyhén kiakadt az ügyeletes doktornő, hogy miért nekik kell elvégezni, hiszen 1) nem ők a műtétet végző kórház 2) ők mégiscsak kardiológia. De aztán csak sikerült meggyőzni és holnap reggel megcsinálják a fennmaradó két vizsgálatot is, hétfőn reggel pedig mehetünk az eredményért, még azelőtt, hogy a másik kórházban (SOTE II. Női klinika egyébként) jelentkezni kellene. Az egész procedúra legszebb pontja az volt, amikor a kardiológus doktornő megkérdezte tőlünk, hogy miért küldtek minket oda…fáradt mosollyal jeleztük, hogy ha ő bennfentesként nem érti a magyar egészségügyet, akkor tőlünk ugyan ne várja, hogy megértsük:P Jaaa és a várakozásnak volt egy nagyon vicces pontja is: igencsak a rendelési idő végére sikerült érkezni, így ezerrel szórták ki a betegeket. Az asszisztenshölgy így mindenkit kérdezgetett, hogy mire vár. Odaér az egyik úrhoz (már csak róla nem volt infója): Ön mire vár? az Úr válaszán hangosan nevettünk: Én csak a feleségemre:)

Tünetek

A várandósság tipikus tünetei (a netről innen-onnan összeböngészve, biztos van, ami kimaradt, de ezeket találtam tipikusnak) és hogy ezekből én mit és hogyan tapasztalok:

Hányinger, öklendezés, hányás – még csak meg sem környékezett ilyen érzés, a doki szerint az alacsony vérnyomású kismamák nem hányósak, legyen igaza.

Érzékeny mellek – na ez van, főleg a bimbók, de inkább csak emberi (KáeM és saját) érintésre, ruhákra meglepően nem.

Fáradságérzet - időnként semmiből előugró ólmos, majd leesik a fejem fajta.

Alkalmankénti szédülés – hát ez az alacsony vérnyomás miatt előfordul, de a reggeli tejeskávé (és napközbeni fekete tea) ivás óta nem jelentkezett

Gyakori vizeletürítés – igen, még éjszaka is és ezzel kapcsolatosan megnövekedett folyadék fogyasztás is.

Székrekedés – nem jellemző és akkor finoman és nőiesen fogalmaztam

Bélgázok – hát igen, teljesen érdekes, mert útjuk kifelé nem annyira zavartalan, mint amennyire azt székrekedés mentes állapot indokolná. Időnként ébredek bélgázok és bálmozgások okozta hasfájásra.

Gyomorégés, feltörekvő gyomorsav – ritkán, de a borsmenta tea csodákra képes.

Vérző fogíny – hát eddig nem tapasztaltam, de mivel volt korábban és azóta is azt a fogkrémet használom, ami elmulasztotta lehet, hogy ez az ok, vagy még nincs.

Orrfolyás - nincs

Orrdugulás - nincs

Fejfájás – nem gyakrabban, mint eddig, és itt is csodákra képes a borsmenta tea.

Hüvelyi folyás – igen, semmi kóros

Visszerek jelei – nem tapasztaltam

Teltségérzet - nincs

Különös haj - és bőrelváltozások – kisimultak:)

Enyhén duzzadt láb, boka, arc vagy kéz – nincs

(Éjszakai) izomgörcs (főként vádli) – ilyen volt korábban is, most is egyszer, de állítólag a vashiány okozza, így a sok cékla megoldást lehet.

Hangulat ingadozások – nem jellemző

Kívánosság – eddig nem jellemző

Fokozott orrműködés, fokozott érzékenység a szagokra – előfordul, de azért nem érzem magam vadászkutyának

Érzékenység (lelki) – hát igen, hamarabb hatódom meg, mint várandósság előtt, de sosem volt nehéz pityergésre késztetni.

KáeM szerintem jó kismama vagyok eddig, a főnökasszonyom szerint pedig nagyon boldog és kiegyensúlyozott (szerinte sugárzom és szerinte éppen emiatt nem is fogom tudni sokáig titkolni)

Várakozás…

Igazából leendő apukaként – kispapaként – (vajon miért hívják kicsinek? melyik része lesz kisebb? a szíve nagyobb lesz, a szeretete nagyobb lesz, a családja nagyobb, nem értem mitől lenne kis) több megállapítást is kell tennem.

Egyrészt, hogy a 9 hónap túl hosszú. Másrészt a kispapa nem terhes, max várandós. Harmadrészt, hogy igazából akár hogy is nézzük, azon az egy (fél) sejten kívül semmi értelmeset nem képes hozzáadni a dologhoz. (és ráadásul még ott is csak elhanyagolható a jelenlétünk, mert éppen tegnap tudtam meg egy dokumentum filmben, hogy az emberi test legkisebb sejtje az ebihal, és a legnagyobb a petesejt.. emellett már csak elhanyagolható, hogy nekünk minden második kromoszómánknak(Y) csak fél láb jutott).

Itt állunk a 8. héten és nem történik semmi. Mármint kívül. Mert gondolom Törpike erről nem így nyilatkozna. És persze ez tök normális, mert mi is történhetne? Jövő héten megyünk orvoshoz megint, aztán remélhetőleg lesz egy új UH képünk. Aztán egy csomó vizsgálat, hogy minden ok-e? (miért ne lenne?) Aztán még 7 hónap. Ami persze nem hét, mert remélhetőleg amikor már láthatóan mocorog, akkor már izgalmasabb lesz. Persze addig szakállam nő (ami persze szintén minden nap megesik velem, csak leborotválom).

Amúgy azért vannak örömteli dolgok, illetve ami van az mind örömteli. Például akinek elmondom, mindenki örül. És akinek lehet, elmondom, hiszen miért ne tenném. És így már sok ember örül. Egyébként azért ilyen nyugodt az életem, mert szerencsés vagyok, mert a kismamának (nah ez már az abszolút butaság, hiszen ilyenkor inkább nagymamák lesznek, legalább is a hasuk. Ilyen alapon tevének is hívhatnánk.. (tovább fejlesztve az ikres anyuka lehetne a dromedár)), szóval a kismamánknak semmi különleges tünete nincs.

Nagyjából most ennyi, úgyhogy várunk, legalábbis én várok.

Még egy korrekt fajanszölelgetésről sem…

tudok beszámolni. Sem itt, sem a kollegáimnak, sem senkinek. Egyszóval nincsenek hányingerrel, öklendezéssel és hányással kapcsolatos „élményeim” (hogy mik vannak, azokról majd később). Pedig a várandósságát már bejelentett kolleganő naponta beszámol ezekről, s nem is csak említés szintjén, hanem eléggé részletesen elemezve a legapróbb összetevőket is. Bevallom az első alkalommal sajnáltam (főként, mert akkor még nem tudhattam, hogy én pontosan hogyan fogom megélni mindezt), a másodiknál már csak annyit tudtam kinyögni – a kollegákkal egyetemben, akikkel együtt ebédelés közben voltunk kénytelenek végighallgatni a történetet – hogy majd csak javul, de a harmadik alkalomtól már kimondottan taszított a dolog, mert úgy véltem, hogy ez egyáltalán nem tartozik a munkahelyre. (Mint később kiderült ezt többen így véljük). Sajnos a helyzet nem sokban változott, pedig már túl kéne lennie a rosszullétes időszakon. Én inkább nem is kérdezem:$ A fiú (apuka) kollegák egyébként teljes mértékben elkényeztetik, talán kicsit túlzottan is, hiszen nem működhet egy 26 fős közösség aszerint, hogy van egy kismamánk, aki esetleg nem tudja elviselni a kávé, tea, vagy valamilyen gyümölcs illatát, s nem fagyhat meg ugyanez a 26 ember, mert neki melege van, s az ablak sem szakadhat ki a viharos szélben ugyanezért. Mostanra már eljutottam oda, hogy kikapcsolok és nem figyelek oda rá, illetve, hogy mosolygok a viselkedésén. Szerintem a várandósság nem betegség, még akkor sem, ha nem mindig élmény.

Az elmúlt héten én sem voltam éppen rózsásan, ráadásul én még nem is hivatkozhattam a kismamaságomra, mert még nem jelentettem be hivatalosan (bevallom, hogy ameddig csak lehet nem szeretném elmondani, ha sikerül nem bánnám, ha csak azután „kellene” bejelentenem, hogy a fent említett kolleganőm már nem dolgozik – decemberig tervezi). Mindesetre szerdán délre a főnökasszonyom (aki tud Törpikéről) elintézte, hogy rám nézzen a céges doki, aki meg is állapította, hogy nagyon alacsony a vérnyomásom és „receptre felírta” a reggeli tejeskávézást és némi pihenést. Másnapra már igazából nem volt semmi bajom, de azért jó volt 2,5 napot otthon tölteni és pihenni. (Közben sikerült egy kis torokfájást beszerezni, de remélem, hogy a forró mézes citromos tea segíteni fog a „szenvedéseken” és hogy a takonykór része kimarad)

Olvastam

Nagyjából rögtön azután elolvastam a Kismama magazin könyvét, amikor megvettük. Akkor elmulasztottam véleményt írni róla, hát most pótolom:

Nekem nagyon tetszett. Megfelelő információk, de nem dogmatikusan leírt dolgok, inkább tájékoztat, mint szabályoz és ez tetszett igazán. Persze az olvasás után egy jó időre szekrény mélyére került a könyv, de most ismét elővettük és nézegetjük, csak most már mindig az aktuális hétnél felcsapva:)

Mivel ezt a könyvet jónak találtam, úgy gondoltam, hogy beszerzem a Kismama gondozásában megjelent másik három könyvet is, amik ugyan még nem kimondottan aktuálisak, de ettől még úgy vélem, hogy könyvből sosem lehet elég. Persze továbbra is tartom, hogy nem könyvből nevelünk gyereket, de olvasni nagyon szeretek. Szóval ami megtetszik azt továbbra is megfogom venni. A benne írtakat bizonyára nem fogom szó szerint követni, de azért sok hasznos infót meg lehet így szerezni. Így a kismamás/kisbabás könyvtárunk az alábbi könyvekkel bővült (folytatva a korábbi felsorolást):

5. A Kismama babakonyhája - "Fontos, hogy az étkezés a vidám családi együttlét és az öröm forrása legyen. Jó, ha ezt már újszülött kortól tapasztalhatja a gyermek, hiszen édesanyja táplálja a saját tejével, majd amikor már nagyobb, ő kínálja neki az egészséges, finom ételeket. Később a nagyobbak szívesen részt vesznek az ebédkészítés körüli munkában. Ehhez találunk a könyvben egyszerűen elkészíthető recepteket, melyek felhasználásával nem csak a kicsiknek, hanem az egész család számára ízletes fogásokat tálalhatunk fel." (Martinovichné Debulay Bianca)

6. William Sears/Éjszakai gondoskodás – „A könyvből megtudhatjuk, hogyan alakítható ki a biztonságos együtt alvás, melyek az éjszakai szoptatás előnyei, és az olyan éjszakai problémák megoldására is ötleteket kapunk, mint például: hogyan altassuk el a kisbabát, és mit tegyünk, hogy ne ébredjen fel? Jó megoldás-e, ha hagyjuk sírni? Mit tegyünk a kis totyogóval, ha felébred éjszakánként? Milyen ételeket adjunk a kicsinek, hogy jól aludjon? Mi a szerepe az apai gondoskodásnak éjszaka? Hogyan fektessük le a gyerekeket veszekedés nélkül? Mi a teendő az éjszaka bepisilő kisgyerekkel?”

7. Elizabeth Hormann, Márta Guóth-Gumberger/Szoptatás – „Szoptatás. A legjobb az anya és a gyermek számára. A szoptatás a kisbabák táplálásának legtermészetesebb módja, erősíti az anya és a gyermek bensőséges kapcsolatát: a testi közelség és a meleg biztonságot nyújt a kisbabának. Erre feltétlenül szüksége van a fejlődéshez. Ez a tanácsadó könyv sok javaslatot, gyakorlati tanácsot és hasznos ötletet ad, hogy a szoptatás sikerüljön és örömet szerezzen. A szerzők nemzetközi vizsgával rendelkező, tapasztalt szoptatási tanácsadók, akik együttérző tanácsokkal segítik Önt az első mellre tételtől az elválasztásig. Megtudhatja például, hogyan készülhet fel a szoptatásra; mi a szoptatás jelentősége a kisbaba számára; hogyan segítheti elő a szoptatás jó beindulását; mit tehet azért, hogy a szoptatás élménnyé váljon; mit kell tennie nehézségek esetén; milyen gyakran és milyen hosszú ideig tegye mellre gyermekét.”

A borítók és a fülszövegek innen származnak.

Közben pedig szépen lassan elkezdtem kitöltögetni a korábbi bejegyzésben 3. számon futó Terhesnaplót. Remélem majdan szép emlék lesz a babának visszalapozni benne, hogy hogyan is volt…én mindenesetre most nagyon örülnék, ha anyukámnak (vagy akárkinek a családban) lenne hasonlója korábbról:)