Örülj, hogy...

Anyósom küldte ma a két linket: Miért jó, ha fiad van? /Janikovszky Éva: Örülj, hogy lány. Elolvastam. Néhol még mosolyogtam is, de azért sarkítások ezek nem is kicsit. 

Az én elvem még mindig az: Örülj, hogy gyerek :) 

Aláírás: a fiús anyuka :P

/És igen, persze csak egészséges legyen...közben meg nem....vagy mittudom én...egyszer régen - még bőven Mazsika története előtt - olvastam egy cikket, amit egy anyuka írta, csak egészséges legyen témában, és ott nagyon szépen leírta, hogy milyen gyorsan vesztette jelentőségét ez a mondat is számukra, merthogy nem lett egészséges a baba, de attól még mennyire tudtak örülni neki és mennyire szerették (sajnálom, hogy nem fotóztam le a cikket anno).

Éppen elég jó anya

Régebbi cikk a babateraszról (csak valahogy elpihent a piszkozatok között), de annyira jól sikerült, hogy mégis, szó szerint bemásoltam ide is, mert néha kell egy kis megerősítés a netről is, a sok kibeszélés/leszólás/baxogatás mellett :P

"Ahogy az évek telnek-múlnak, az emberek egyre több elvárást támasztanak mindenki felé, mindenki legyen tökéletes, okos, ügyes, csinos, jó szakember, odaadó szülő, és még sorolhatnánk. Ugyanez igaz a nőkre is, annyival megspékelve, hogy a nők még magukkal szemben is extrém mennyiségű elvárást képesek támasztani. És akkor még nem beszéltünk az anyaságról…

A jó anya fogalma manapság sajnos kezdi kimeríteni a Superman női változatának szerepkörét. Vannak olyan ősanyák, szuperanyák és “azistenisanyánakteremtetteőket”- típusú nőnemű lények, akik szuperlatívuszokban beszélnek az anyaságról, a babázásról, minden csupa móka és kacagás, nekik semmi segítségük, mégis minden egyes pillanatát élvezik, erre születtek, és persze többé semmi más nem is érdekli őket. Nekik aztán eszük ágában sincs elmenni moziba, soha nem vágynak el a gyerek mellől, és persze mélységesen elítélik azt, aki viszont néha kitekintene a pelenkakupac és a legóépítmények mögül. Hogy a férjünkkel is jó lenne néha elmenni kikapcsolódni, randizni, csak úgy kettesben? Dehogy, hát nem azért szültek ők gyereket, hogy más nevelje fel, isten ments.

Ezek azok az anyatípusok, akik a játszótéren porig alázzák a szerencsétlen elsőbabás anyukákat, akik már 5 és fél hónaposan adtak őszibarackot a gyereknek. Miiii? Nem várták meg a 6 hónapot, holott a WHO kifejezetten ajánlja? És hogy tápszeres a gyerek? Tejóisten, hát mi lesz belőle, meg fog hízni, meg aztán ki tudja milyen betegségeket szed majd össze, hiszen nem kapja meg az anyatejben lévő immunglobulinokat sem. Ja és még nem jár a gyerek? Pedig már 1 éves is elmúlt, lehet, hogy ez is a tápszer miatt van; ahogy hízik, biztos lustul. De egy ortopédiai kivizsgálás sem ártana…

De nem csak ebben merül ki a téma. Ott vannak például a külsőségek. Aki szülés után szépen leadja a pluszkilókat (neadjisten fel sem szedte őket) – na az aztán majd kapja a rosszalló megjegyzéseket. Hogy neki fontosabb az alakja, mint a babája. És biztos a szoptatást is direkt hagyta abba, mert féltette a mellei alakját. Sportolni??? Az meg mi?

Az olyan luxus szintű dolgokról, mint ápolt haj, ápolt körmök, smink – na ilyenekről már inkább ne is beszéljünk. Mert milyen anya az, aki magával foglalkozik? Aki beáll reggel a tükör elé, és 10 percben gyorsan összekapja magát, hogy még a legdurvább fogzós éjszakázás után is, a leglelakottabb formájában is tetsszen a férjének? Hogy ha lemegy az utcára a gyerekkel, ne a szomszédok sajnálkozó pillantásait gyűjtse be? És úgy általánosságban, hogy embernek, nőnek érezze magát?

És milyen anya az, aki nem olvassa ki az összes létező babaápolási szakkönyvet? Aki nem a hozzátáplálási táblázatok szigorú rendje szerint eteti a gyerekét, mert néha lop egy kis falatot a saját pörköltjéből is a kis 9 hónapos babájának? Aki esetleg úgy érzi, hogy a babával való együttalvást nem neki találták ki, mert egész egyszerűen nem érzi pihentetőnek, ha minden szuszogásra felébred? Aki néhanapján összecsődíti a barátnőit, és elhúz egy csajos buliba, sőt – most nagyon durva leszek – MÉG JÓL IS ÉRZI MAGÁT?!

A válasz egyszerű: éppen eléggé jó anya. Mert a jó anya az, aki amellett, hogy mindennél és mindenkinél jobban szereti a gyerekét, még ember és nő is tud maradni, aki néha boldog, néha szomorú, néha ideges és az asztalra csap, néha már semmi kedve nincs az egészhez, mert belefárad…aztán megrázza magát és mosolyogva, teli szeretettel tér vissza, hogy a gyermeke igényeit testi, szellemi és érzelmi szinten is ki tudja elégíteni. Mert az éppen elég jó anya nem tökéletes, de nem is kell annak lennie. A gyerekeket nem vonzza a tökéletesség, ők csak egy anyát akarnak, akiben megbízhatnak, aki békében van magával és az életével, és akihez jó odabújni."

És akkor megtudtam…

…amit eddig is sejtettem szaranya vagyok:P Remélem, hogy ez a cikk csak valami rosszul sikerült poén úgy egyébként…s már legyen meg nálam is némi reakcióval a péntek 13 örömére:PDe egyébként, ha poén, ha nem, azért egy költői kérdés az elejére, tényleg ilyenekkel kell tömni a kismamák fejét? Nem elég a 32 kg-os nőideál??? Ha esetleg humor, akkor meg még gyakorolnia kell a szerzőnek az ironiát:P

Mert tudtam természetes úton szülni 

Ma már minden apróság miatt császározzák a nőket, sőt, vannak olyanok, akik maguk kérik ezt a szülési módot, legtöbbször csupán kényelmi szempontból, felelőtlenül. Pedig a műtét alatt gyógyszerekkel tömik tele az anyát, nagyobb a fertőzésveszély és több szövődményes kockázata van, mint a hüvelyi szülésnek. Nem beszélve arról, hogy nyilvánvaló, a császáros anya és baba közt nehezebben alakul ki a kötelék, és nagyobb az esélye a szülés utáni depressziónak. A császárt szerintem nem is nevezhetjük szülésnek, szülés az, amikor megdolgozik vele rendesen a nő, nemcsak odafekszik lustán a kés alá és várja, hogy kikapják belőle a gyereket minden fájdalom nélkül. 

Minden fájdalom nélkül???? És mondja ezt az, aki nem szült császárral. (Amúgy meg a cikkből is el lehet jutni az alábbi oldalra, ahol látszik, hogy minek milyen előnyei- hátrányai is vannak) Egyébként is szeretem, hogy a kötődés kialakulását ahhoz mérjük, hogy a gyerek milyen lyukon kerül a nagy világba. Már bocsánat, de az apukáknak nincs szülésre alkalmas testnyilása, mégis elég korrektül tud hozzájuk kötődni a gyerek. Amúgy meg mi a nehéz???? 

Mert tudok szoptatni 

Mindegyik kisbabámat hónapokig tudtam szoptatni, és már az első pillanattól kezdve rendesen be tudtam adni a szájukba a mellbimbómat. Nem nagyon értem a hisztit és a kifogásokat, hogy egyes nők nem tudnak szoptatni, hiszen mindenki képes rá, csak akarni kell. Ezek az anyák hamar feladják a dolgot, egyesek még a mellüket is féltik, biztosan azért. 

És mi van, ha a gyerek nem akarja? Pont az ilyen megnyilvánulások miatt van egyébként hiszti a szoptatás körül szerintem, mert előre programozzuk, hogy szaranya az, aki nem tudja szoptatni a gyerekét. 

Mert nem szoptatok nyilvános helyen 

Egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy sok anyuka hogyan képes nyilvános helyen szoptatni. Az etetést mindenki intézze el otthon a négy fal között, vagy pedig fejje le a tejet, és vigye magával cumisüvegben, hűtőtáskában. És nekem ne jöjjön senki azzal a magyarázattal, hogy a szoptatás természetes dolog, mert a szex is az, mégis megbüntetik azokat, akik parkban, étteremben szexelnek. A szoptatás igenis szexuális tevékenységgé válik, amint látható az emlő, a közterületen szoptatók is büntetést érdemelnének, közszeméremsértésért. Az ilyen anyák nem is a gyerek igényeit veszik figyelembe, csak mutogatni akarják a szottyadt mellüket. Aztán meg majd csodálkoznak, ha egyszer egy férfi utánuk megy és megerőszakolja őket. 

Igazából no comment, de még ez a pont az, amivel a legjobban egyet tudok érteni a cikkből. 

Mert nem ráncigálom mindenfelé a kismanót 

A fenti gondolatmenetet folytatva minden anyuka maradjon csak otthon, legalábbis maximum egy órára vigye ki sétálni a babát, ne hurcolássza össze-vissza, hogy úton-útfélen kelljen megetetnie. Egy kisgyereknek rendszer kell az életébe, amit az otthon biztonsága nyújt neki. Kiskorában amúgy is felelőtlenség emberek közé vinni, mert minden szar vírust összeszedhet, megfertőződhet. Aki ki szeretne mozdulni otthonról, az vegyen tamagocsit inkább, de ne szüljön gyereket! 

És az anyuka, meg nyugodtan őrüljön meg a négy fal között, elvégre amúgy is olyan lélekemelő dolog felnőtt emberi társaságból kikerülni és belehuppanni a kakispelenka-etetés-altatás-egyebek témakörébe. Ugye a természetes szülés miatt nem lett depressziós, sebaj, majd így lesz:P 

Mert nem használok babakocsit 

Soha nem teszem babakocsiba a kismanót, ugyanis egy kisgyereknek az anyai érintésre van szüksége jövés-menésnél is. Azt még megállom, hogy erről nem világosítsak fel minden ismerőst, és nem pörgök emiatt a baba-mama fórumokon, de az már nekem is sok, amikor valaki háttal teszi a babakocsiba a gyereket, hogy az ne is lássa az arcukat utazás közben. 

Van az a pont, amikor a gyerek már nem a szülőre kiváncsi…igazán szomorú, hogy a cikk írója nem érti ez meg. De egyébként meg kötözze magára a gyereket, a bevásárlást, némi rőzsét a hátára és persze mindeközben már legyen jócskán várandós a következővel:P 

Mert természetesnek veszem, hogy nincs szex 

A hormonháztartás a szoptatásra és a babagondozásra van ráállva, vagyis semmilyen, szexre ösztönző hormon nem termelődik. Ezért teljesen természetes, hogy a hátam közepére sem kívánom a szexet, úgyhogy azok után, hogy a terhességem alatt sem feküdtem le a férjemmel, jó ideig most sem fogok. Ráadásul míg a melleimből csordogál a tej, el sem tudom képzelni, hogy a párom hozzájuk nyúljon, meg amúgy is, a gyerek bármikor felsírhat, sőt, meg is láthat minket ÚGY, hiszen egy szobában alszunk. 

Szaranyaságomat ezek szerint a hormonháztartásom is megalapozza…tette ez legalábbis eddig minden szülés után:P 

Mert nincs szükségem semmi és senki másra a kismanó mellett 

A barátnőimnek is meg kell érteni, hogy nincs szükségem rájuk, most a baba az első. Reggeltől estig vele vagyok, a szabadidőt sem igénylem, minek is az olyannak gyerek, aki még a szülés után is elvágyódik egy-egy teázás melletti beszélgetésre. A gyerek maga a jutalom, és az élet értelme. 

És a facebook-on is tuti lecserélte a saját képét a gyerekére, mert anya megszűnt létezni, megszűnt önálló személyiség lenni. 

Mert sose vagyok fáradt 

Totálisan elegem van azokból, akik feszt csak panaszkodnak, hogy mennyire kimerültek és fáradtak. Az ilyenek szerintem egyszerűen csak unják már az egészet, hiszen, ha valaki azt csinálja, amit szeret csinálni, abba nem lehet elfáradni. Az egész egyébként a szervezésen múlik, én sose vagyok fáradt, mindig fitten és vidáman állok a baba rendelkezésére, példát lehetne rólam venni mindenkinek. Ez a jele annak, hogy valaki valóban megérett az anyaságra.

Az emberi szervezet biológiájából adódik, hogy szüksége van az alvásra…így hát nyugodtan lássuk be, abban is el lehet fáradni, amit szeretünk. A szervezés meg szép dolog, csak éppen az újszülöttek általában pont leszarják (többnyire szó szerint is) a szervezést:P

Mert megfogadom mindenki tanácsát 

Érett, felnőtt nőként azzal is tisztában vagyok, hogy mások gyereknevelésével kapcsolatban mindenki jobban tud mindent, vagyis teljesen jogos, ha olykor kéretlen tanácsokkal látnak el vagy dorgálást kapok egy-egy rossz húzásom miatt. Ezeket a tanácsokat igyekszem megfogadni, semmiképp nem akarom másképp csinálni a dolgokat, ahogyan azt a környezetemben jónak tartják. 

Mindet??? Szegény gyerek(ek) hol van itt az említett állandóság? Mert ma úgy csináljuk, ahogy Jucika mondta, holnap meg ahogy Mancika, hogy mindenkinek megfeleljünk. A saját ösztöneink már nem is annyira fontosak,mint ahogy arra korábban utaltunk. 

Mert visszaadom a szülői bizonyítványom, ha valami nem jön össze 

Ha pedig mégis megbocsáthatatlant hibázok, például együtt alszom a gyerekkel, pedig köztudott, hogy az beteges dolog, és a babáknak külön ágyban a helye, visszaadom a szülői bizonyítványom, mert nem tudnám elviselni a tudatot, hogy mások nem tartanak engem a legtökéletesebb anyának a világon. 

Nos ebből az utolsó pontból már tényleg csak azt tudom remélni, hogy az egész cikk, valami humorbonbon akart lenni, csak rosszul sikerült:S

A teljes eredeti szöveg (nyilván az én kiegészítéseim nélkül megtalálható a diványon.

Nincs más hátra, mint előre…

…. ma megvolt a várva-várt vizsgálat Hajdú Julianna doktornőnél. Akiről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Korrekt, kedves, jól kommunikál. 

Megerősítette, amit eddig is sejtettünk. Nem látható durva szív-rendellenesség Mazsinál. Ellenben egyértelműnek tűnik a duodenum atresia. Az elzáródott rész alatt, ő nem látott béltraktust, de azt ő is elmondta, hogy ez abból adódik elsősorban, hogy mivel nincs benne magzatvíz, így nincs UH echoja sem. Ebből azonban az is következik, hogy azon rész állapotáról, fejlettségéről, elváltozásairól semmilyen információt nem is kapunk. (fentebb a teljesen pontos lelet) Nagyon alapos volt, az UH-gép, meg iszonyatosan professzionális, elvégre olyan képet készít a magzat szívéről, mintha egy felnőtt emberé lenne….döbbenetes egyébként. Egy hónap múlva rendelt vissza kontrollra, kérte, hogy egyeztessünk Verebélyi professzorral. Ő maga kíváncsian várja a magzati MRI eredményét (ennek pontos idejét még nem tudjuk). 

A vizsgálatnak volt két mókás mozzanata is, az egyik, amikor már másodszor érdeklődött, hogy tisztában vagyunk-e vele, hogy ez egy magánintézmény és nem az övé a gép….na itt kérdeztük meg, hogy ha nem virágnyelven mondja, akkor arra szeretné-e felhívni a figyelmünket, hogy a vizsgálat fizetős? Mondta, hogy igen. Itt nevettünk, aztán mondtuk, hogy persze, hogy tudjuk. (Mellesleg bejelentkezésnél a hölgy, akivel beszéltem nem mulasztotta el elmondani, hogy mennyi kp-t vigyünk magunkkal, mert ennyi a vizsgálat - 15.000 - és kártyát nem áll módjukban elfogadni!!!) A másik meg, hogy képes voltam fekve rosszul lenni….nagyon régen történt velem ilyen (még középiskolás voltam és álltam egy túltömött levegőtlen buszon). Most is levegőtlen és baromi meleg volt a helyiség, ahol voltunk. De doktornő persze rögtön intézkedett, nyomta a fejem, hogy nyomjam fel, kaptam vizet az arcomra, meg második felszólításra inni is. A második felszólítás volt egyébként mókás, asszisztens-hölgyet elküldte vízért, erre visszajön, hogy nincs pohár a vízautomatánál, na itt ha szemmel ölni lehetett volna, akkor dokinéni tuti kinyírja:P De aztán kerített a hölgy egy poharat, és máris szebb lett a világ, de legalábbis nem forgott:P

A nap megnyugvását nem a vizsgálat hozta el, mert az végülis újat nem hozott. Hanem inkább utána a beszélgetés-sírás kombináció. Újra átbeszéltük az elmúlt hét történéseit, hogy kiben mi merült fel és mi nem. Hazudnék, ha azt mondanám nem merült fel bennem, hogy válasszuk a könnyebb (és biztonságosabb) utat és szakítsuk meg a terhességet. (Az még mindig nem kérdés, hogy a DOWN-kór egyértelmű megszakítást jelent, ahogy Verebélyi professzor is tud olyat mondani, ami ezt a kimenetelt vonja maga után) De arra jutottunk, hogy eddig nem futamodtunk meg semmi elől, hát nem most fogjuk elkezdeni. Mazsi tehát marad, igyekszünk minden kimenetelre felkészülni, amennyire ez előzetesen lehetséges. Azt is tisztáztuk, hogy amennyiben valamilyen oknál fogva úgy alakul, hogy önálló életre teljesen képtelen emberke lesz, akkor keresünk számára egy megfelelő intézményt és nem tesszük ezzel tönkre senki életét. Lehet, hogy ez kegyetlenül hangzik, de erre is fel kell készülni és vannak dolgok, aminek a két egészséges csemetét nem kívánjuk kitenni. 

Az egész témában számomra mindenképpen nagyon nehéz dolog volt, hogy Mazsi nem első gyerek, s mint ilyen, figyelembe kell venni a testvéreit is. Nem merülhet az ember bele a bőgésbe, az önsajnálatba, éppen elég, hogy a felszín alatti feszültséget érzik - mert azt nagyon érzik. Továbbra is hiszek/hiszünk benne, hogy mindennek oka van, így nem véletlenül osztották ránk a felsőbb hatalmak ezt a szerepet. S ugyan a filmbéli helyzet nem hasonlít a miénkre, mégis az Evan, a mindenható egyik meghatározó mondata jutott KáeMnek eszébe a történésekkel kapcsolatosan: "Ha valaki türelmet kér, akkor Isten azt ad neki? Vagy lehetőséget arra, hogy türelmes legyen? Ha bátorságot kér, Isten bátorságot ad? Vagy lehetőséget arra, hogy bátran viselkedjék? Ha valaki összetartó családért könyörög? Isten egy kellemes meleg érzést ad neki? Vagy lehetőségeket arra, hogy szeressék egymást?" (Egyébként az idézetet megelőző mondat is nagyon illik most ide: "…Szerintem a szeretet, és az egymásban való hit, az állatok párosával jöttek. Ott álltak egymás mellett, vállvetve, akár Noé és családja, úgy mentek be a bárkába vállvetve.")

Kedves....

...idézet régről, amikor még nem is voltam anyuka. De már akkor jót mosolyogtam rajta, most pedig a saját bőrömön érzem/tapasztalom az igazságtartalmát...minden oldalról;)

"... Egy nőtől - miközben a jogosítványát újította meg egy önkormányzati hivatalban - az adatfelvevő hölgy megkérdezte, mi a jelenlegi foglalkozása.

A megkérdezett tétovázott, mert bizonytalan volt, hová sorolja magát.Arra gondolok - magyarázta az adategyeztető - hogy van-e munkája, vagy csak…

- Természetesen van munkám! - csattant fel a nő - Anya vagyok !

- Nincs "anya kategóriájú" foglalkozás. A "háztartásbeli" fedi az ön státuszát - mondta az adatfelvevő segítőkészen.

Már el is felejtettem ezt a történetet, mígnem egy napon ugyanilyen helyzetben találtam magam a Városházán.

A hivatalnok magabiztosan szegezte nekem a kérdést: " - Mi a foglalkozása?" 

- Gyermekfejlődési és emberi kapcsolatok területén dolgozom társkutatóként - vágtam rá azonnal, ám azt még ma sem tudom, hogy buggyant ki belőlem e válasz.

A hivatalnok abbahagyta a munkáját, golyóstolla megállt a levegőben. Felnézett, mint aki rosszul hall.

Megismételtem a titulust lassan, hangsúlyozva a lényeges szavakat. Aztán csodálkozva láttam, hogy ezt mind leírta fekete betűkkel a hivatalos kérdőívre…

- Megkérdezhetem, hogy pontosan mit csinál ezen a területen? - nézett rám a nő érdeklődve (ekkor már nem visszakozhattam..) 

Tehát hűvösen, az izgalom legkisebb jele nélkül válaszoltam: - Folyamatos kutatási programban veszek részt (melyik anya nem..) laboratóriumban és terepen is(normálisan azt mondtam volna, hogy bent és kint).

Dolgozom a felettesemnek (elsőként az Úrnak, aztán az egész családomnak), és van már négy kreditem is (mindegyik lány).

A munkám szüntelen összpontosítást igényel (melyik anya tagadja?) gyakran dolgozom tizennégy órát egy munkanapon (inkább huszonnégyet).

Szóval e tevékenységben jóval több a kihívás, mint más "átlagos" foglalkozásokban. 

A hivatalnok hangjából, gesztusaiból elismerés áradt felém, miközben kitöltötte a nyomtatványt.

Aztán felállt és az ajtóig kísért.

Míg hazafelé vezettem, a fényes, új karrierem lebegett a szemem előtt.

Otthon a tizenhárom-, a hét- és a hároméves laborasszisztensem üdvözölt, az emeleten pedig hallottam gyermekfejlesztési programunk új (hat hónapos) kísérleti modelljét, aki a hangmintáit próbálgatta. Elégedettnek érezhettem magam! 

Úgy véltem, ütést mértem a bürokráciára.

Hiszen hivatalos feljegyzés készült rólam és a foglalkozásomról (ha már az "anyaság" nem hangzik elég jól).

Ennek szellemében a nagymamákat nyugodtan nevezhetnénk senior kutatási munkatársnak a gyermekfejlesztési és emberi kapcsolatok területén, a dédnagymamákat pedig senior kutatási munkatársak ellenőreinek...Még azt is gondolom, hogy a nagynénik kutatási asszisztensé léphetnének elő! 

Legyen kevesebb gond és több áldás a házadon, és kizárólag a boldogság lépjen be az ajtódon!" (részlet V. Kulcsár Ildikó : Rózsa a páncélszekrényben c. könyvéből)

Mert csak...

...és mert összecseng a mottóval, amit sosem szeretnék szem elől téveszteni;)

"Kedves Szülő!

Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri a lányod, vagy a fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy a jövő héten már késő lesz.

Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod be az önfeledt építőkockázást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak a megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg, vagy függöny az ablakra. Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és kapaszkodó nélkül elsodródhatnak.

Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyből és amelyre a felnőtt élet felépül.

Ha sok tégla hiányzik labilis lesz az építmény."

(a Magyar Olvasótársaság felhívása)

Egy gyermek üzenete a szüleihez

Olyan kis aranyos, gondoltam már miért ne legyen itt:) Én babás újságban olvastam első ízben, de most éppen a neten akadtam rá.

Anyukám! Apukám!

Első kívánság: Add nekem az idődet!

Második kívánság: Higgy nekem! Bízz bennem! Irányításoddal jó utat fogok választani. Ha magam mellett tudlak, nem történik velem semmi rossz.

Harmadik kívánság: Szeress és hagyd, hogy szeresselek! Szeress akkor is, ha rossz vagyok. Jó érezni a szereteted akkor is, ha például tudom, nem tetszik neked a viselkedésem.

Negyedik kívánság: Bocsáss meg nekem! Fejezd ki a megértésedet, ha tévedek. Add értésemre, hogy mindig van lehetőség arra, hogy újra kezdjek bármit. Engedd meg, hogy a tetteimért én vállaljam a felelősséget. Javíts ki és mondd el, ha tévedtem, de ezt ne mások előtt tedd. És kérlek, ne hasonlíts engem soha másokhoz (különösen a testvéremhez, barátaimhoz ne mérj).

Ötödik kívánság: Ne vegyél nekem olyan dolgokat, amelyekre valamikor te hiába vágytál. És ne érezz bűntudatot, ha nem tudsz megadni mindent, amire fáj a fogam (néha csak azért kérek valamit, hogy kiderüljön számomra, hol a határ).

Hatodik kívánság: Kérdezd meg, úgy igazából, hogy mi történt az iskolában. És figyelj arra, amit mondok ilyenkor. Beszélgess velem arról, hogy mit gondolok. Érdeklődj, hogy hogyan oldom meg a feladatomat. Vitasd meg velem a terveimet. Bátoríts választásaimban. És dicsérj bátran, ha megérdemlem. Ha meg tévedtem, terelj a jó útra.

Hetedik kívánság: Büntess meg, ha rosszat teszek. (Meg kell tanulnom különbséget tenni jó és rossz között.) A büntetés után viszont bocsáss meg. Ismerd el, ha jót cselekszem. Sose parancsolj nekem, inkább kérj tőlem, mert a kérés az összetartozásunkat erősíti.

Nyolcadik kívánság: Bánj velem úgy, mint a legjobb barátoddal. Figyelj rám, ha szeretnék megbeszélni veled valamit. Még gyerek vagyok ugyan, de nekem is vannak gondjaim, szorongásaim és aggodalmaim. Kérlek, vedd észre és vedd figyelembe a bánatomat és a fájdalmamat.

Kilencedik kívánság: Erősíts meg abban, hogy szeretni fogsz, bármi történjen is. Hogy a részed vagyok, valami különös érzelem, a szerelem teremtett.

Tizedik kívánság: Taníts meg engem is a szeretetképességére. Adj hitet és nevelj belém bizalmat az emberek iránt, hogy társat találjak majd, hogy a nagyvilágban és a hazámban otthon érezhessem magam.

Apa napló - Gyöngyvirágtól Boldogságig

Sokáig gondolkodtam rajta, hogyan is lehetne leírni az elmúlt időszakot, hiszen erre tényleg csak azt lehet mondani, hogy ezt át kell élni. Ennek megfelelően inkább érzések, és villanások maradtak meg bennem, az elmúlt már apaként töltött időből. Ezért nehéz is erről írni, illetve csak kicsit csapongóan lehet.

Ami biztos, hogy a világ legtündérebb kisbabáját szánta nekünk a sors.

Mint minden kapcsolathoz persze, itt is kellett idő, hogy kialakuljon az a kötődés, ami olyan erős, hogy az ebből adódó aggódás soha nem múlik el.

Amikor Zsebi megszületett természetesen örültem neki, de ott még sokkal nagyobb volt az aggódás, és az izgalom, hogy Vicával minden rendben legyen, ezzel telt az első éjszaka is.

Aztán másnap, amikor már a kettőnk ágya között a kis rácsos babaágyában szuszogott közöttünk, és az akkor még kis pici szemeivel nézett rám, az egy elfelejthetetlen élmény. Mert egy ilyen szempár mélyén ott van az a végtelen bizalom, kötődés, csodálat, és nyugalom amitől kerek lesz a világom. És ez azóta is minden nap kerekké teszi a napomat, ha hazajövök és örül nekem, és mosolyog rám.

A kórházból az a két kép amikor a telefonomon a Lullaby-t zenélve gyönyörködtünk egymásba, illetve amikor először aludt el rajtam, a nyakamba bújva, sosem fogom elfelejteni.

És ha az embernek nem lenne más dolga (sajnos), akkor az első időszakban egész nap el is nézné a kiságyba, ahogy alszik az a csodálatos kis lény.

Én személyesen is napról napra el tudok csodálkozni rajta, hogy két pici sejtből a természet ilyen csodát képes alkotni, illetve, hogy a 12 hetes magzat gyakorlatilag majdnem megegyezik egy kifejlett emberrel, de amikor ezzel érintési közelségbe szembesülök, az lenyűgöző. 

És szülőként igeni is mindennek tud örülni az ember, és ebbe tényleg minden benne van, az hogy eszik, hogy alszik, hogy kakis a pelus, hogy lehet cserélni, vagy éppen nem. 

Annak ellenére, hogy a kötődés milyen gyorsan kiaalkul, a szülővé válás azért nem megy egyik napról a másikra, nekünk sem ment. Furcsa érzés az elején, hogy nincs egyedül az ember, aztán furcsa, hogy aki ott van a mi gyerekünk. Ez még ma is furcsa. Én magamat is gyereknek tartom, néha el tudok csodálkozni rajta, hogy saját gyerekem van. Ő meg szerintem azon csodálkozik, hogy szülei vannak, legalábbis, hogy mi vagyunk azok:).

Érdekes az is, hogy mennyi mindent megváltoztat az emberben a gyerek. Előtte sem voltam mély alvó, de mióta megvan, hiába a külön szoba, a legkisebb szusszanására, még bőven a baby őr előtt, már rég ébren vagyok. És változik a világnézet is. Amíg egyedül voltam, addig igazából nem számított semmi. Amikor Vicával megalapítottuk az akkor még két fős családunkat, bejött egy kockázat, de ez közösen megfelelően kezelhető volt. De mióta Zsebi meg van, ez teljesen felmérhetetlennek érzem. Még a várandósság alatt bebújt az érzés a felelősségről a családért, a biztonságért, de mióta ez kézzel fogható lett, azóta ez az egyik legkomolyabb kihívás.

Egyébként furcsa érzés kispapának lenni. Én úgy szerettem volna kispapa lenni, hogy a kisbabával kapcsolatosan minden részből kiveszem a részem. De ez a gyakorlatban nem olyan egyszerű.

Vegyük elsőként a szoptatást. Amikor szoptatott a Vica, az egy olyan belsőséges dolog volt közte és a baba között, egy olyan egységet képviseltek, amibe bárki más csak zavarni tudott, beleértve én is. Nem ment könnyen az elején, mert nem találtuk a helyes pózt, a jó módot, ilyesmi, és persze próbáltam segíteni, de mégis úgy érzi az ember, hogy felesleges. És ez nem a kismamák hanem a természet hibája. A baba az anyukájától függ, ő jelenti számára a túlélést, ezért ebben az egységben mindenki más felesleges. Az anya számára szintén különleges élmény, hiszen mégis csak magából táplálja a babáját, ami talán hosszabbítja azt a kapcsolatot, ami előtte volt közöttük. És persze ezt leírni könnyű, de azért megélni nem annyira.

Azért ebből a korszakból is maradtak meg nagyon kellemes emlékek, hiszen amikor Zsebi már nem csak szopizott, hanem tápszerezett is, akkor, főleg éjszaka, kettesben etetésnél picit talán hasonló élményben volt részem. De igazából ilyenkor is csak annyi marad meg az emberben, hogy nézi, és csodálkozik, istenem milyen tökéletes.

Nagyon szeretem egyébként csak magában is nézegetni, látni ahogy fejlődik. Amikor először elkezdte tanulni az átfordulást, a kúszást, megfogott egy játékot, szinte látszott a szemében a felfedezés, és nyugodtan mondhatom, hogy vele együtt élem át újra azt a fejlődést, amin most keresztül megy.

Szinént különleges élményeim közé tartozik az altatás. Voltak nehezebb időszakok, mikor nem igazán ment az elalvás esténként, így aztán altattam esténként. Egy időben ennek az lett a vége, hogy a nyakamat átkarolva a kis arcát a nyakamba furva aludt el. Ez egy olyan érzés, amire a változatos magyar szókincs sem ad megfelelő leírást, de ismételve magamat csak azt tudom rá mondani, hogy ott érzi az ember, hogy minden tökéletes, és ennél szebb nem lehet az élet.

Mindig vannak nehezebb pillanatok, amikor az ember úgy érzi elszakad a cérna, de én ezzel is általában úgy szoktam lenni, hogy az "ő" érdekében nem értem miért nem érti :). És persze, az ölelésével, mosolyával a két hatalmas szemével nincs az a probléma, és nehéz pillanat, amit ne tudna kárpótolni.

Biztos vagyok benne, hogy amikor már nagyobb lesz, is lesznek különleges pillanatok, de ez az időszak felejthetetlen élményeket jelent.

Kettősség

Még nem kopogtat a gólya ketteskével, de azért vannak gondolatok, kettős gondolatok. Mert egyik részről nagyon szeretnénk még gyereket (gyerekeket), mert jó megélni ezt a csodát, ami a várandósság és ami a baba maga. Másik részről viszont olyan jó, hogy egyedül van, hogy ő tud lenni a világ közepe, hogy senkivel nem kell osztoznia semmin. 

A Mami - alias én - a bátyuskájával sacc 30 évvel ezelőtt:P

Persze a testvér nagyon klassz dolog, de könnyen mondom ezt én, akinek 12 évvel idősebb a bátyuskája és akik így kvázi két egykeként tudtak felnőni, nem kellett igazán osztozni semmin…vagyis, amikor már kellett, akkor már mind a ketten elég komolyak és érettek voltunk ahhoz, hogy ez ne okozzon komoly problémát. Sajnos - mondom ezt a mostani eszemmel - nem kezdtük elég korán a babatémát ahhoz, hogy a biológiai órám (óránk? - naja a pasik könnyen vannak, elvégre Picasso még 90 évesen is csinált gyereket) engedélyezne ekkora korkülönbséget.

A mi huncut csillagszemű kisfiúnk:)

A döntés egyébként jelen helyzetben a természeté, mármint, hogy lesz-e következő baba és mikor…mi nem teszünk ellene semmit, de nem is erőltetjük a dolgot. Azt beszéltük, hogy ha esetleg a természet úgy dönt, hogy mi egy gyerekes szülők vagyunk, akkor is minden jó és minden úgy tökéletes ahogy van, mert Ő már itt van velünk, nekünk.

Újabb meghatódásaim....

Mikor megszületett sokat hallgattam, aztán most Zazi születésnapja kapcsán ismét beférkőzött a lelkembe, azóta megint szinte folyamatosan ezt dalolom magamban:)

Aztán ha már elérzékenyülésem tárgyairól...jelen esetben inkább dallamairól esik szó, mindenképpen itt kell álljon az alábbi nóta is, mert ezen lecsordul mindig egy-egy könnycsepp:)

Na és persze az örök klasszikus is ideillik a sorba;)

   

 

Megható....

Világ életemben kedveltem Babits Mihály ezen versét. Zsebivel pedig elég sokat hallgatjuk az alábbi dalt...na ez is azok közé tartozik, amit kicsit mindig megkönnyezek:D

U.i.: Készülnek ám bejegyzések...türelem;)

Szaranya a szoptatásról...már megint

De - Zsebivel kapcsolatosan legalábbis - valószínűleg utoljára. Mert hogy "filmünk végetért", már ami a szopizásról szólt. Kezdődött azzal, hogy A) kevéske volt a mennyiség a kis porszívónak, B) iszonyatosan fájt, ahogy szopizott, majd folytatódott azzal, hogy nagyon gyakran kért enni (nálunk az idő múlásával nem nőttek az etetések között eltelt időtávok, hanem több esetben inkább rövidültek). Ekkor kezdett apa alias KáeM gyanakodni, hogy az anyatejben kevés a cukor mennyisége, s ezzel felborult gyerekünk vércukor szintje is. Nem kerestünk megerősítést, mert nem volt általános a probléma, többnyire azért tartotta magát a 3-4 óránkénti étkezés és megvolt a megfelelő mennyiségű végtermék is;) Aztán folytatódott azzal, hogy a gyerek alias Zsebi nem kívánt cicizni, egyszerűen kiköpte, mint ahogy többnyire a játszó cumit is. Bár nagy különbség, hogy a testi adottságok miatt a cici nem tud olyan szép nagy ívben repülni, mint a játszócumi:P Szaranyaként ekkor sem kezdtem el parázni, simán betömtem az éhesen üvöltő gyerek száját a tápszeres cumival, majd miután őt jóllakattam nekiálltam és kifejtem a cicit. Egy hétig próbálkoztunk, hogy ismét rácuppanjon a cicire, de maradt továbbra is az ívesített köpködés. A lefejt tejet ugyan megitta/megissza, de messze nem olyan lelkesedéssel, mint a tápszert és hamarabb is lett/lesz éhes utána, mint a tápszer után, ezzel bizonyosodott be, hogy igenis van szar anyatej, legalábbis nem eléggé tápláló van. 

A kezdeti pozitív vélemény a szopizásról

Ezután következett a hat hetes kontroll, ahol egyeztettünk a nődokival (aki endokrinológus is), hogy akkor mostan mi legyen, megerősítette, amit magunk is sejtettünk, hogy a Merckformin nem éppen szopizás barát, de nem érezzem magam szaranyának, fejjem, amíg még van, amúgy pedig a tápszerrel is csodaszép és okos gyerekek fejlődnek:) Így a cicizéssel leálltunk...ez van, eddig ment, nincs depresszió miatta. Örülök, hogy ennyi is ment. Reméljük ketteskénél majd jobban megy;)

Szopizik:)

De még akartam írni egy bejegyzést a témáról már korábban, itt-ott olvasott tanácsokkal, véleményekkel kapcsolatosan....hát nem fogom vissza magam, mert nem akarom, hogy bennem ragadjon:P

A későbbi vélemény:P

Nos kezdetnek teljes mértékben kiakaszt, hogy ennyire odáig vagyunk a szoptatás mindenhatóságával. Igen, tényleg az anyatej a legjobb táplálék a gyereknek, de szerintem totálisan feleslegesen stresszeljük vele a t. kismamákat, hogy márpedig szoptatni muszáj és aki nem szoptat az elvetemült és szaranya és egyáltalán nincs olyan, hogy valaki nem tud szoptatni. Hát csókoltatom az ilyen véleménnyel rendelkezőket, és tájékoztatom őket, hogy igenis van: van aki nem tud szoptatni és van akinek kevés a teje a gyerekének és van akinek nem elég tápláló a teje és pontpontpont estébé a sor még folytatható.

De találtam írásokat is, például a szoptatással/tejtermeléssel kapcsolatos legendákról, hogy melyik az igaz és melyik nem. Az alábbiak eredetije (nem közlöm szó szerint a cikket, csak részeket belőle) a Anyák Lapja 2011. Augusztusi számában jelent meg Tedd a tejért! címmel.

A szoptatós anyák tiltólistáján ott szoktak lenni a K betűsök: káposztafélék, karfiol, kelbimbó, kínai kel, kukorica, vagy még a hagyma, a zeller, a spárga, a fokhagyma és a hüvelyesek is. Mindez idáig semmiféle vizsgálat nem bizonyította, hogy az anya által fogyasztott puffasztó ételek egészen biztosan hasfájást okoznak a csecsemőnél. Avagy mindenkinek magának kell kitapasztalnia, hogy milyen általa fogyasztott étel hat esetleg puffasztólag a csemetéjére. Egyébként meg a fenti felsorolást elnézve, lassan ott tartunk, hogy a szoptatós anyuka levegőt sem nagyon vehet:P (Várandósoknál is ez a helyzet, ha az ember minden hiedelmet betartana) Az anyatej összetétele nem függ attól, hogy az anyuka mit és mennyit eszik. De ha túl sokat vagy túl keveset eszik az anyuka, vagy nem táplálkozik eléggé kiegyensúlyozottan, akkor jelentkezhetnek hiánytünetek. Az erőteljes aromájú zöldsége íze, illata pedig egészen biztosan nem kerül az anyatejbe...hát igen, lássuk be azért nem közvetlen az út az anyuka szájából a cicijébe:P Az alkoholmentes sör fogyasztása kedvezően befolyásolja a tejtermelést, mert az összetevői miatt folyékony kenyér. A zsálya, petrezselyem, sóska csökkenthetik a tejtermelést. Lehet kávézni/teázni a szoptatás alatt, csak a koffeintartalmú italok mennyiségét csökkenteni kell. Az alkohol fogyasztás tényleg tilos, mert egy az egyben átmegy az anyatejbe. Nagyon fontos szoptatás alatt a megfelelő mennyiségű folyadék, legalább 1,5- 2 liter fogyasztása javasolt. A szoptatás nem mindenkit fogyaszt és nem kell a szoptatás alatt sem kettő helyett enni. Napi 300-500 kalóriával javasolt többet ennie a szoptatós anyukának. 

Másik cikket a szoptatási problémákkal (1. rész - 2. rész - 3. rész) kapcsolatosan találtam (vagyis inkább engem talált meg a cikk)...ennek bevallom csak az első részét olvastam el alaposan, a továbbiakat inkább csak átfutottam, bár a másodikban érdekes rész is van a túl sok tanáccsal, meg a társadalmi nyomással kapcsolatosan. Egyébként is a falat tudom kaparni, hogy mindenkinek van legalább egy szoptatási tanácsadó ismerőse, na meg, hogy mindenki tudni akarja a frankót. Félreértés ne essék biztosan van olyan eset, amikor tudnak segíteni, de ahhoz a szoptatós anyukának minimum igényt kell tartania erre a segítségre, mert erőltetni nem (ezt sem) lehet. Mindenesetre a cikkből csak egyetlen apró részt vettem ki..de ezt kommentálom is saját magunkkal kapcsolatosan:P

Mi az oka, ha VALÓBAN kevés a tej?

• nem jó a mellrehelyezési gyakorlat - ez tényleg nem egyszerű, pedig kívülről marhára annak tűnik. De azért némi gyakorlással ráhangolódással sikerült megoldani. Szóval azt hiszem a cicire helyezéssel magával nem volt gond.

• nem kerül az újszülött 10- 12 alkalommal mellre 24 óra alatt - ez érdekes kérdés, mert kórházanként erősen eltérő az álláspont, hogy mit is tegyünk a babával cicizés ügyben, s hát szoptatási problémákról szóló cikkeket az anyuka már jócskán a kórház után olvas csak, szóval késő bánat. Nálunk a műtőből kitolva rögtön odaadták a babát és rögtön cicire is került (ügyesen szopizott is). S utána is cicire került - a kórházi ajánlásnak megfelelően - két óránként (éjszaka is), 10-10 percre mindkét cicire.

• nincs éjszakai szoptatás - mint fentebb írtam volt már a kórházban is, s utána itthon is.

• nem igény szerint, hanem menetrend szerint szoptat az anya - a baba maga is beáll egyfajta menetrendre, szóval ezt nem is tudom értelmezni, nyilván nem tömködtem a cicit a szájába, amikor nem volt éhes.

• használnak cumit, cumisüveget, bimbóvédőt - igen, használtunk. Eleve kellett itatni vízzel is a kórházban. A bimbóvédő nélkül meg nem is volt hajlandó szopizni.

• túl korai hozzátáplálás - mit nevezünk korainak, ha éhesen üvölt a gyerek és a ciciben nincs tej, a vizet meg sugárban köpi ki, akkor nem hinném, hogy jó érzésű szülő képes éhezni (üvölteni) hagyni a gyerekét.

• anya vagy a baba betegsége - ez szerencsére nem állt fenn.

• anya dohányzása vagy alkoholfogyasztása - sosem dohányoztam és az ivászat sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé.

Szóval a fenti okok közül lényegében kettő van, ami nálunk szóba jöhetett, de alapvetően nem volt kevés a tej, csak nagy az étvágy, hiszen szinte az első pillanattól a "tankönyvi" mennyiség dupláját kérte, ezt a cici nem tudta lekövetni. A tápértékkel már annál inkább voltak problémák, de erről már írtam fentebb. 

Aztán valahol olvastam - már nem emlékszem a forrásra - hogy problémát okozhat, ha anyuka hangot ad esetleges fájdalmának szoptatás közben. Hát nem tudom ki hogy van vele, de nekem néha annyira fájt ahogy Zsebi rászívta magát a mellemre, hogy önkéntelenül is hangot adtam a fájdalomnak. S bevallom igazán büszke voltam magamra, hogy csak felszisszentem és nem kezdtem el cifra káromkodások közepette bőgni. 

Ja és még egy aranyos hiedelem gyors megcáfolása- sajnos itt sem emlékszem a forrásra - de a cikk arról szól, hogy hogyan tudunk a terhesség alatt készülni a szoptatásra, vagyis inkább, hogy hogyan biztosan nem...szóval a terhesség alatt nem kell törölközővel dörzsölni a mellbimbót, nem lesz tőle felkészültebb a szoptatásra.

Hát ennyit a szoptatásról és rólunk így együtt, meg külön is...nem lett rövid (ennek ellenére, ha még találok érdekességet ki fogom vele egészíteni a bejegyzést). Egyébként az enyémhez erősen hasonlatos vélemény - jelentősen rövidebben és frappánsabban megfogalmazva - olvasható Petránál és nem csak szoptatás ügyben. És az általa is idézett mondat mindenképpen kell szereplejen nálam is, mert nagyon bölcs volt az aki, ezt leírta (sajnos nem tudom ki volt az eredeti szerző):

"Nem ítélkezem sem mások, sem magam fölött. Ez nem az én dolgom. Inkább a szívemre hallgatok, és megértést gyakorlok."

Találtam...

...csodaszép, és meghatott:

Roy és Ádám: Kis hős űrhajós

Messziről jöttél, olyan régen itt voltál

Csak a semmiből szöktél, nálam landoltál

Messziről jöttél és úgy is szólt a hang

El se hittem még, de tudtam, hogy Te vagy

Kis hős űrhajós most már jó kezekben vagy

Kis hős űrhajós én foglak!

Messziről hoztak, vagy három ajtón át

Még meg sem kaptalak már úgy vigyáztam Rád

Olyan messziről jöttél, pont olyan voltál

Kócos marslakó lennél, de mire is gondoltál

Kis hős űrhajós most már jó kezekben vagy

Kis hős űrhajós én foglak!

Ez az első kép, ami készült ott Rólad

Hiába eltűnt rég, mégis gondolok rá, hogy így volt

És így lesz már, így lát majd Apád

Míg itt van, s rám nem vár a messzi táj ahonnan jöttél Fiam!

Messziről jöttél, még nem is fogtam fel

A gyermekem lettél és most kezdődik el

Messziről jöttél messze van még most

De feléd is fúj a szél majd egy kis űrhajóst

És megérted majd miért mentél át itt mindenen

Megérted majd miért volt minden

De az első kép, ami készült ott Rólad

Hiába eltűnt rég, mégis gondolok rá, hogy így volt

És így lesz már, így lát majd Apád

Míg itt van, s rám nem vár a messzi táj ahonnan jöttél!

Az első kép, ami készült ott Rólad

Hiába eltűnt rég, hidd el így látlak mindig Fiam!

A dal külön érdekessége számomra, hogy annak idején - jó néhány évvel ezelőtt - engem emlegettek a szülészeten a "messziről jött kisbaba"-ként.

Mert....

....már a várandósság alatt is bármikor tudtam rajta könnyezni.

....ez azóta sem változott.

....tényleg így érzem.

....csodaszép a vers.

....mindenképpen szerettem volna, ha itt is megvan.

....az egyik ajándékba kapott csomagon is rajta volt.

Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak

Azt kérdezed tőlem,

hogyan vártalak?

Mint az éjszakára

fölvirrad a nap,

mint a délutánra

jő az alkonyat,

mint ha szellő jelzi

a förgeteget,

ezer pici jelből

tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel

a nap sugarát

fagyos téli este

jégcsap csillagát,

mint az alma ízét,

tejet, kenyeret

pedig nem láttalak még,

úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,

záport a virág,

mint patak a medrét,

madarat az ág,

mint sóhajos nyári éjjel

a fák az eget, mindenkinél 

jobban téged így szerettelek.

Mert annyira szép....

...ezt már azelőtt is nagyon szerettem, amikor még csak nagyon távoli terv volt, hogy egyszer kisbabánk lesz (akkor persze még nem könnyeztem meg...na de most a hormonok:P):

Egy várandós hölgy méhében két kis magzat beszélget: 

- Te hiszel a születés utáni életben? - kérdezi az egyik. 

- Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Szerintem az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erõsekké váljunk ahhoz, ami vár bennünket - válaszolja a másik. 

- Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki? 

- Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal fogunk enni. 

- Hát ez ostobaság! - vág vissza a másik. Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?! Ez nevetséges! Hiszen itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot… de mondok még valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert ez a köldökzsinór már most is túlságosan rövid! 

- De, de… valami biztosan lesz. Csak valószínûleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk. 

- De hát még soha senki sem tért vissza a születés után! A születéssel az élet egyszerûen véget ér! Különben is, az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra! 

- Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre megláthatjuk az édesanyánkat, és õ nagyon vigyáz majd ránk! - válaszolja reményteljesen. 

- Az Anyát? Te hiszel az Anyában? Hol van? 

- Hát… mindenütt, körülöttünk! Itt van mindenhol, mi benne vagyunk, és neki köszönhetõen létezünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk. 

- Én ezt nem hiszem. Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is! 

- Néha - mondja elmerengve a másik -, amikor csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel nekünk, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! Tudod, én tényleg azt hiszem - teszi hozzá -, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!

A kéretlen tanács

Mert hát vékony a határvonal a beszélgetünk adott témáról, és az okosságokkal bombázzuk a célszemélyt között....igen és akkor ott van még a direkt tanács, amit aztán végképp senki sem kért. Biztos nekem sem sikerül mindig megfelelően hozzáállni bizonyos témákhoz;) A kértetlen tanácsokat azonban, általában sikerül ügyesen kezelnem. 

De bármennyire ügyes és tapintatos az ember, megúszhatatlan, hogy záporozzanak rá a "jó" tanácsok, okosságok és a majd meglátod/majd ilyen-olyan leszel típusú jóslatok. A magam részéről igyekszem ezeket kedvesen hárítani...nem vagyok egy konfliktus kereső ember, inkább kerülöm, így az elmúlt időszakban több kedvenc mondatom is lett: Messze van az még. /Meglátjuk majd hogyan alakul. /Nem minden gyerek/szülő egyforma. 

Ennél a témánál kimondottan idegesítő - mert annak ellenére, hogy nem konfrontálódom, még magamban remekül tudok bosszankodni rajta:P - hogy ha a kedves tanácsadó magából indul ki. Főként, ha magunknak is megvan a véleménye a gyereknevelési szokásairól. Tipikus példa ez az Armageddonban elhangzó okosságra: "Én nem fogadnék el attól tanácsot, aki kettes volt asztrofizikából." Szóval, akik a leendő szülők nézetei (elvei, elképzelései) szerint megbukott gyereknevelésből, rosszabb esetben nincs is gyereke, attól azért nehéz elfogadni a tanácsot. Még rosszabb azt hallgatni, hogy szerinte mi magunk is olyanná fogunk válni, mint ők. Részemről elég jól viselem a várandósságot, kevés negatív tünettel, az őrületnek csak gyengébb jeleivel, erre azt is megkaptam, hogy majd később fogok megbolondulni, mert hát azt emberlánya nem úszhatja meg, hiszen az okosságot közlő hölgynek sem sikerült:P

A kedvenc mondatom egyébként továbbra is a több gyerekes anyukától elhangzott - tényleg - okosság: "Az első születésénél még elveim voltak...most már, hogy a harmadikat is kipottyantottam csak a sötétben tapogatózom."

Avagy nem állítom, hogy adott tanácsadónak/látnoknak/jósnak nem lehet igaza, de -már bocsánat a kifejezésért - a fenének van kedve ezt hallgatni. A gyereknevelés tipikusan olyan, mint az élet is általában, hogy az ember szeret a saját hibáiból tanulni. Egyébként meg - állítom és szeretném hinni, hogy így is van, hogy - csak elképzeléseink, vágyaink, véleményeink vannak, kőbevésett elveink nincsenek. S amúgy is igyekszem az okos a más kárán tanul a buta a sajátján elvet követni;)

Disclaimer

"Ha e fikció olvastán valaki vagy valami magára vagy másra ismer, az merő véletlen, rosszabb esetben színtiszta paranoia." /Vavyan Fable/

Vendégjárás

Nos ez szerintem alapból sem egyszerű kérdés, hát még nálunk, akik több száz kilométerre lakunk, mind a két kíváncsi nagyszülőtől (és egyéb rokonságtól). Jó cikk jelent meg ezzel kapcsolatosan az Anyák lapja 2011. március havi számában. 

Mélységesen egyetértek a cikk több mondatával, rögtön a címadóval is: "Alkalmazkodjon mindenki más". Ez tipikusan az az élethelyzet, amikor a frissen szülővé vált párosnak kell éreznie, hogy mikor jött el a látogatás ideje. A cikkben a látogatásokkal kapcsolatos stratégia kidolgozására buzdítják az új családot, ezzel azért teljes mértékben nem értek egyet, mert ez sem igen lehet előre meghatározni, hiszen lehet hogy most tényleg úgy vagyok/vagyunk vele, hogy az első pár hétben senkit nem szeretnék magunk körül látni, legalább, amíg ki nem alakul családi rutinunk, aztán meg ha megszületik Zsebi nagyjából a második napon fogok segítségért visítani...nem tudhatom:)

Szerintem ez nagyon is egyéni és marhára rosszul tud kijönni, ha a rokonok/barátok/ismerősök elözönlik a kórházat, vagy az éppen hazavonult szülőket (és persze a babát) (és most ezalatt nem azt értem, hogy két percre berobognak ránéznek a babára, majd minden "igény" nélkül kedvesen elköszönve távoznak). Meg tudom érteni a kíváncsiságot, hogy mindenki minél előbb látni szeretné az új földlakót (magunk is így vagyunk ezzel minden kisbaba esetében), de azért szerintem nagyon fontos, hogy tiszteletben tartsuk a látogatás mikor tényezőjére vonatkozó szülői kérést. Ez ma az internet korában azért lássuk be nem annyira tragédia. 

A fent említett cikk egyébként ad egy támpontként is felhasználható felsorolását, azzal a megjegyzéssel, hogy ezeket a pontokat még "a legbátrabbaknak is ajánlatos figyelem venniük":

"1. amikor gyógyultnak nyilvánítják a gátsebet vagy a császármetszés okozta heget, és képesek vagyunk fölállni, leülni, továbbá nem érezzük úgy, hogy szétrobban a mellünk, és menten begyullad, ha nem fejjük le, vagy szoptatjuk meg a babát;

2. ha úrrá tudunk lenni az első napok káoszán, és a háztartásunkat fogadóképesé tudtuk tenni;

3. miután túljutottunk a hormonok okozta hullámvasút kezdetén, és már nem sírjuk eé magunkat félóránként;

4. amint eljutottunk odáig, hogy megmossuk a hajunkat, és a kialvatlanság ellenére is maradt energiánk s kedvünk...na akkor jött el a pillanat, amikor szétküldhetjük a meghívókat." 

A másik támpontot adó mozzanat a cikkben:

"Az első hat hetet, a gyermekágyas időszakot, de mimimum egy hónapot célszerű kivárni, a lehetséges vírusok cseréjének elkerülése érdekében. A kisbaba szervezete még nem elég ellenálló, ezért egy olyan náthás betegség, amely egy felnőtt számára semmiség, hordozója észre sem veszi, az újszülött szervezetére veszélyes lehet. (Újszülöttnek minden vírus új.) Ha már elég erősnek érezzük magunkat és babánkat, a környezetünkben pedig mindenki egészséges, kezdetét veheti a babaköszöntő ünnepségsorozat."

Olyan értelemben kicsit sarkos a cikk, hogy - véleményem szerint - babanézőbe általában nem meghívásra szoktak menni a vendégek, hanem - jó esetben - bejelentkezés alapján. Szóval megfelelő diplomáciai érzékkel úgy gondolom nem lehet probléma, hogy a szülők az nekik megfelelő ütemezésben "rendeljék házhoz" a látogatókat. Persze ehhez szükség van a család és a barátok megértő közreműködésére is. Mint ahogy - a cikk is nagyon helyesen utal rá - annál is, hogy megérdeklődjék mégis milyen jellegű ajándékkal kedveskedjenek a babának (persze ha szeretnének kedveskedni), mert hát nem sok értelme van az újszülött számára egy fél éves kortól használható játéknak, ahogyan a sokadig plüss mackónak sem. A cikk ajánlása és a saját - bevált - családi tapasztalatunk is az, hogy babalátogatós ajándéknak legjobban a fogyóeszközök, amikre folyamatosan és minden kisbaba mellett szükség van, mint pl. a pelenka, popsitörlő...stb. Nálunk ez tényleg nagyon bevált, esetlegesen egy kis ruhával kiegészítve, természetesen nem a legkisebb méretből:) Véleményem szerint ebben az esetben (sem) az ajándék a lényeg:)

A cikk másik sarkalatos pontja, hogy mi is jelent programot a vendégeknek és mi nem...szerintük a pelenkacsere nem program, szerintem meg ezt döntse el a kedves vendég és a szülők, hogy kíváncsi-e/megakarja-e osztani a babázás ezen aspektusait is. (És itt most gondolok a pelenkázásnál - szerintem - jelentősen intimebb szoptatásra, vagy akár a fürdetésre is.)

Szóval ezúton is előzetes is köszönöm a család és a barátok megértését;) (Lám mire nem jó a blog...lehet a vakvilágba bedobott írásokkal üzengetni, bár bevallom nem ez volt a cél:D)

Hogyan bőgessük meg a kismamát...

a pelenka reklámok állítólag legendásan könnyekig meghatóan hatnak a kismamákra. Nos nálunk nincs bekötve a tv. Így megkíméljük magunkat a reklámoktól. Viszont nem tudtuk tesztelni az elméletet sem...KáeM azért keresett a neten pár reklámot - nem sokat talált, teljesen érthetetlen, hogy miért nincsenek fent - és valóban meghatóak, főleg az újabbak. De azért messze nem könnyeztem meg annyira, mint Szabó Eszter alábbi dalát...bár ezen a dalon (és egyébként az Édes kisfiamon is) azóta tudok könnyezni, amióta babát szeretnénk....szóval nem csak a várandóssági hormonok;) Részemről amúgy is egész életemben érzékeny lelkű voltam, kicsinek képes voltam elsírni magam, ha csúnyán néztek rám....aztán ez persze javult, de meghatódni azóta is könnyen tudok, most legalább nem kell rejtegetni a romantikus filmek végén, vagy egy-egy dal elhangzása után lecsurranó könnycseppet;)

szólj hozzá: Szabó Eszter

És igen, ismerem Palya Bea Születés dalát is.

Döbbenet

Az elöző bejegyzéshez linket kutatva fedeztem fel, hogy az említett Herczegh dr ugyanaz a Herczegh dr akit korábban a perből és médiából már ismerhettünk. Ettől még nem futok lélekszakadva másik dokihoz, de arra jutottunk, hogy legközelebbi látogatsunkkor rá fogunk kérdezni az elhíresült esetre. Bár persze nyilván azóta sok mindent változott, főként, hogy jelenleg csak magán intézményben érhető el.

Szóval majd meglátjuk. Velem továbbra is kedves és segítőkész volt, mert hogy azóta kértem tőle e-mailben segítséget, amit meg is kaptam. A többit meg majd január 10-én a következő találkozáskor tényleg meglátjuk.

Telefonáltam

Felhívtam a dokit. Nem bíztatott különösebben. Ahogy sejtettük látni akar csütörtökön, de nem kispályázott, mindjárt feldobta, hogy addig közben kezdjek elintézni mindenféle vizsgálatokat (vérkép, vércsoport, EKG, mellkasröntgen). Aranyos volt, közölte, hogy nem kell meglennie mindnek csütörtökre, de mindenképpen kezdjem el intézni, mert „ki tudja, mit fogok csinálni magával gyógyítás címén”.

Hát nem nyugtatott meg. Már mondtam pár napja KáeMnek, hogy sejthetően ennek az összevissza vérezgetésnek az lesz az eredménye, hogy megint igénybe vehetem a SOTE II. műtéti részlegének a vendégszeretetét. Akkor elhessegettük a gondolatot, most már nem lehet nem gondolni rá, mint lehetőségre.

Ma pedig msn-eztem az egyik barátnőmmel (akitől a szülés téma, mint olyan, még meglehetősen távol áll, bár velem egyidős), s ő mondta, hogy ne görcsöljek rá, meg fel a fejjel…hát megbeszéltük, hogy ezt kívülállóként mondani marha egyszerű, de bentről átélni és végigcsinálni ezeket a köröket, amiket a vetélés óta futunk…hát azt az ellenségemnek sem kívánom. És persze megint érzi az ember magában a jó öreg MIÉRT?-et.

Egyébként már akkor, mikor még magam is a szerencsés kívülállók szemével figyeltem a kisbabáért folyó küzdelmeket a baráti társaságban, éreztem/tudtam, hogy nem szeretném ezt átélni, nem szeretném hallgatni a teljesen jó szándékú, de televanveleapadlás típusú tanácsokat (hová tovább várandós vagy-e már kérdéseket). Mert tényleg nem akarnak rosszat, csak hát fogalmuk sincs, nem is lehet és ne is legyen, hogy milyen érzés ezt átélni, megszenvedni, amikor az ember selejtesnek érzi magát, amikor sokadszor csattan, pedig a babavállalás miatt amúgy is tele van kételyekkel, kérdésekkel. Nem is tudom elmondani mennyivel egyszerűbb időszak volt tavaly áprilistól szeptemberig, amíg csak mi ketten tudtunk a próbálkozás sikertelenségéről, amíg nem jöttek a kérdések és tanácsok. Látom a családunkon, hogy próbálják visszafogni magukat, és persze azt is megértem, hogy ez nem mindig sikerül…de hát azért indult a blog, hogy mindenféle érzésről is beszámoljon, nem csak az egzakt tényekről és nem csak a boldog pillanatokról.