Résztvevő apuka

Igazán jól fogalmazza meg az alábbi cikk/levél(?) szerzője, hogy milyen is egy résztvevő (nem tudom létezik-e a kifejezés valójában ebben a kontextusban, de én ennél jobban nem szoktam tudni megfogalmazni) apuka. Hálás vagyok, hogy mellém-mellénk ilyen jutott. (És mivel már sokszor került elő a kérdés szóban, leírom, hogy írásban is meglegyen…másfajta apuka mellé nem vállaltam volna a három gyereket ;))

"Kedves Férfitársam!

Úgy érzem itt az ideje egy kicsit hosszabb hangvételű elmélkedésnek, mert nagyon fontosnak tartom, hogy Hozzád is eljusson a gondolatom az apaságról. 

Korunk gyermekei a nálunk idősebb generációktól eltérő módon keresik életük párját. Hosszú évekig hosszabb-rövidebb kapcsolatokkal próbálkozunk-próbálkozunk. Nem egyszerű a helyzet, mert az információs társadalom miatt nem csak az ismeretségi körünk, de a nyilvánosságunk is nagyobb, mondhatni a 20. század hírességeinek életét éli ma egy átlag fiatal, így pedig minden jóval nehezebb. Na, de nem is erről akartam elsősorban írni.

Miután ráakadunk életünk párjára és rádöbbenünk, hogy ideje elkötelezni magunkat, természetes dolog (nekem legalábbis mindig az volt), hogy hamarosan gyerekünk lesz.

A gyerekvállalásról , a gyerekkel való közös életről az internet végtelen lehetőségei mellett mégis rettentően homályos és zavaros a kép.

Talán ideje lenni az iskolában oktatni az apává válásról, mert valamilyen oknál fogva rengeteg ős-butaság rögződött a férfiak fejébe ezzel kapcsolatban.

Ezeket szeretném felsorolni és cáfolni:

1. „A gyerek eleinte csak eszik-alszik, nincs vele sok gond.” Baromság. Nem eszik és nem alszik. Legalábbis nem úgy és nem annyit, amennyit mi szeretnénk. Ezen kívül ráadásul rohadtul kommunikatív kis lény és azonnal sokkal többet ért a Világból mint gondoljuk. Rengeteg törődést igényel és EMBERként kell kezelni. Kicsike, de emberke.

2. „Én úgy sem tudok mit kezdeni vele, a nőknek ez a dolga és képességük is van hozzá, ami nekem nincs.” Baromság. Nem is kicsi. Egy apa nagyon sok mindent meg tud tenni a felesége helyett. Igen, sajnálatos módon etetni nem tud, de ezen kívül gyakorlatilag mindent. A nők képességiről pedig annyit, hogy ők megtesznek valamit, mert muszáj. Ez egyáltalán nem jelenti, azt, hogy biztosan tudják, hogy jót és jól tesznek! Annyit jelent csupán, hogy a kis emberke csak rájuk számíthat ezért ők nem menekülhetnek el, nem takarózhatnak hülyeségekkel, mint Te. Már miért ne tudnál kezdeni vele bármit? Mindketten most tanuljátok a szülőséget és a párodnak sem könnyebb, mint Neked.

3. „Én még pelenkát sem tudok cserélni, de azért nagyon szeretem a feleségem és a gyerekemet is.” Mi az, hogy nem tudsz? Szerinted a feleséged így született, hogy tudott? Ne viccelj. Meg kell tanulni. Mindenféle gyakorlati tevékenységre büszke férfiak, akik akár egy olyan bonyolult szerkezetet is megszerelnek, mint egy autómotor nem igaz, hogy nem tudnak egy ilyen pofonegyszerű feladatot elvégezni. Sokszor elrontom én is? Hát persze. Kifolyik a tartalom? Hát persze. De nem igaz, hogy nem tudom megcsinálni. Csak legfeljebb nem akarom. De ezzel a páromra nyomok egy olyan feladatot, amit a kisujjamból kirázhatnék, és ez minden, de nem szeretet.

4. „Én keresem a pénzt, ő csak otthon van, de neki ez úgyis öröm. Ne akarja, hogy 8 óra munka után én még otthon is melózzak.” Na ez a legeslegnagyobb marhaság és bizony a leggyakoribb is. Persze Te keresed a pénzt. Ez a dolgod haver. Hidd el, keresné szívesen ő is, de ott nem tartunk, hogy a 0-24-es szolgálataiért megfelelő bért kapjon anyaként. Neki ez öröm? Mi van Veled? Neki éppen akkora öröm, mint Neked. És éppen akkora kínlódás is időnként. Ellentétben Veled ő nem ehet-ihat bármikor, sőt időnként kb. egész nap egyáltalán. Egész nap lehányt ruhában lófrál. Persze, hogy öröm a baba, de nem nagyobb öröm otthon lenni vele, mint ha Neked kéne. Csak próbáld ki, mondjuk csak egy délelőttön keresztül amikor NEM alszik a gyerek és Neked mellette kéne mindent megoldanod. Hidd el, elsírnád magad. Ja és Te 8 óra után nem akarsz tovább melózni? Tényleg? És mit szólsz egy olyan munkához, amiben nincs szabadság, folyamatos az ügyelet, akkor keltenek fel éjjel is, amikor akarnak és MINDEN a Te felelősséged? Mert a párod ezt teszi, ha Te nem veszed le a válláról a terhet amikor hazaérsz.

5. „Megérdemlek egy kis pihenést, nehogy már pár sört ne ihassak meg/nehogy már ne sportolhassak/nehogy már ne nézhessek meg egy filmet” Pedig nem. Teljesen unfair, hogy míg ő a szoptatás miatt kb. el sem mozdulhat a baba mellől, Te vidáman sörözgetsz a haverokkal. Ja hogy ő is barátnőzik? Az nem ugyanaz. Ha a párod egyszer ott tud Téged hagyni a gyerekkel legalább egy fél napot, és igazán kikapcsolódik AZT CSINÁL AMIT AKAR (ha masszázs azt, ha sport azt, ha koktélozás azt), na akkor megengedheted magadnak, hogy újra focizz, sörözz, filmezz. De ez az egész a kettőtök ügye, az egyensúly fenntartása a Te feladatod.

Sorolhatnám tovább , de nem teszem. Annyit mondok Férfitársam: na ilyenkor kell Férfinek lenni. Nem akkor amikor nagy hangon handabandázni kell, mert az nem nagy szám. Ez a valami. Csöndben visszavonulni, nem picsogni, hanem igenis beleállni keményen a gyerekvállalásba. És elfogadni, hogy a párodnak a baba az első. Neked pedig mindig a párod legyen az első. Hidd el, bármennyi plusz feladatot vállalsz ő még akkor is sokkal leterheltebb. Nehéz, de nemes feladat, hogy most megmutasd, hogy mennyit érsz. Hidd el, a párodnak nehezebb a sorsa az ő szerepei sokkal súlyosabbak, az ő keresztje nehéz igazán. Te „csak” segíteni tudsz, de segítened KELL. Nincs mese. Sokan hülyének fognak nézni és nem értik. Néha Te magad sem fogod érteni, mert a viszonzásra alig van erő, de hosszú távon ez a valami.

„Itt a nagy alkalom, hogy Faramir, Gondor kapitánya megmutassa, milyen ember!”

Hajrá légy Te is kivétel, mert megéri!"

Mivel nem ismerem a szerzőt (Bata Gábor), így nem is tudtam tőle engedélyt kérni, a babanetről másoltam a sorokat.

Interjú a kispapával…

…ha előbb találtam volna rá Nóri blogjára, biztos megcsináltam volna valamelyik várandósság alatt…de nem így lett. De azért tetszik annyira, hogy megosszam az ötletet. (És persze még lehet egyszer nálunk is sor kerül rá…elvégre három a magyar igazság, a negyedik meg a ráadás:P) /Itt van egy másik verzió - angolul...vannak átfedések a kérdésekben/

A kérdések...amiket Nóri feltett a párjának...nekem azért lenne még ötletem ;)

Kérdés: A magyar nyelv három különböző kifejezést is ismer erre a kilenc hónapra. Terhesség. Másállapot. Áldott állapot. Te melyiket érzed a legtalálóbbnak?

Kérdés: Melyik volt a terhességed, bocsánat, áldott állapotod legáldatlanabb része?

Kérdés: Máshogy látod a feleséged amióta terhes?

Kérdés: Mik számodra a legidegesítőbb terhességi mellékhatások?

Kérdés: A terhesség legédesebb pillanatai?

Kérdés: Mit tanácsolnál sorstársaidnak?

Kérdés: Köztudottan aggódnak a lányok, nők, hogy megváltozik a testük, plusz kilók...stb. Neked mi a véleményed erről?

Kérdés: Elmerültél a terhes szakirodalomba?

Kérdés: Mit tanácsolnál a kismamáknak?

Kérdés: Köszönöm a beszélgetést a kedves leendő apukának, szeretnél még valamit hozzátenni?

Apák napjára...

:) Köszönjük Apa :)

Zsebi, Bogyi, Mazsi

Akkor kezdődött hajdanán, 

azon a bolondos éjszakán, 

amikor meglátta arcomat, 

s először hallhatta hangomat. 

Azonnal tudtam, hogy büszke rám, 

ahogyan azt mondta: kisbabám, 

és mikor gyengéden felkapott, 

két karja békét és hont adott. 

Úgy tűnt, hogy burokban növök fel, 

azt, hogy ő szóval vagy ököllel 

hányszor is védett a gonosztól, 

nem veti papírra golyóstoll. 

Nem írja azt sem, hogy felnevelt, 

megadva mindent, mi tőle telt, 

gondosan vigyázta lépteim 

utamnak síkjain, bércein. 

Bánom, hogy mindezért, jó apám, 

köszönet tán el sem hagyta szám, 

nem tettem semmit, hogy többre vidd, 

s én sosem óvtam még lépteid. 

Egyszer majd én adom meg neked, 

amit egy ember csak megtehet, 

s téged fog védeni két karom, 

miközben hangodat hallgatom. 

És akkor rádöbbensz majd talán, 

hogy ez pont olyan, mint hajdanán, 

s lehet még büszkébben mondja szád, 

én vagyok egykori kisbabád.

/Drávicz Gyula: Édesapámnak/

Anyák Napja 2015. – Második felvonás

A bölcsiben ma délutánra volt meghirdetve az anyák napi műsor. Ezúttal nem egyéni, hanem rendes műsoros. Kicsit beavatott voltam, mert egyrészt segítettem az ajándékokhoz némi aprósággal, másrészt pedig Bogyka azért időként – főleg mikor azt hitte nem látom és nem hallom – már előadta a dalokat/verseket. (Egyébként Zsebinél is akartam már írni, csak ott elmaradt, hogy milyen édesen meg tudnak döbbeni, hogy anya is tudja ezeket a verseket/dalokat…Zsebi még meg is jegyezte, hogy én ezt nem tudhatom, mert ez nekem meglepetés lesz, de amúgy édes, mert azóta is, ha meglátja a tőle kapott virágot, akkor kéri, hogy vegyük le és újraköszönt <3)

Na de akkor a műsorról, a gyerekek bent voltak a csoportszobában a szülők pedig a teraszon kaptak helyet (nagy ajtó van a teraszra, azt nyitották ki, kvázi színpadot létrehozva). Cukik voltak, a kis ünneplőkben, meg a virágos fejdíszűkkel. Csodaszép dekorációt készítettek a nénik. Most nem lesz videó, mert ugyan próbálkoztunk, de értelme az nem volt…Mazsi gyakorlatilag rögtön kisétált az ölembe, Bogyka még egy darabig állt a csapatban, de előadni nem volt hajlandó és miután konstatálta, hogy az apukája is jelen van (mégis ;)), akkor ő is kijött hozzám, majd átsétált apukájához. Ajándékok terén nagyon kitettek magukért a gondozó nénik J

Az itt elhangzott versek/dalok is álljanak itt, emlékül: 

/Az alábbi a csatolt kép alapján került digitalizálásra, nem állítom, hogy mindent tökéletesen értettem, de azért a lényeg látszik ;)/

Szandi ezen dalára vonultak be (még Zsebi első bölcsis anyák napján hallottam első ízben, már akkor bőgtem kb. a harmadik szónál…most sem volt ez másként. A mellettem ülő – szintén fiús anyuka – remekül szórakozott a könnyei mögött a McQueenes zsepimen:P).

Köszöntő:

„Mi van ma, mi van ma?

Édesanyák napja,

pár szál virág a kezemben,

édesanyám kapja.

Azt is azért adja,

aki szorongatja;

Édesanyám, édesanyám

jó szívvel fogadja!”

„Én kicsike vagyok,
Nagyot nem mondhatok.
Szüleim kertjében
Most nyílni akarok.

Ki akarok nyílni,
Mint pünkösdi rózsa,
De ki nem nyílhatok,
Csak úgy illatozok.”

Tánc: (Zeneovi 14. szám)

„Én kis kertet kerteltem,

bazsa rózsát ültettem.

Szél, szél fújdogálja,

eső, eső veregeti,

hú!”

Nagymamának,

„Halkan, puhán

Szirom pereg

Simogatja

Öreg kezed.

Piros szegfű

Halvány rózsa

Téged köszönt

Nagyanyóka.”

Tánc: (Zene ovi – Jeles napok 2./23.)

„Orgona ága, barackfa virága.

Öltözzetek új ruhába,

Anyák napja hajnalára.

Illatosan.

Zúgja az erdő, susogja a szellő,

Üzenik az ágak, lombok:

Légy Te mindig nagyon boldog,

Édesanyám!”

Búcsú:

„Anyukám, anyukám, találd ki,

Hogy az én kincsem, ugyan ki?

Ki más is lehetne, ha nem te?

Ültess gyorsan az öledbe.”

Anyák napja 2015. – Első felvonás

Az oviban indult a móka. Már lehettek halvány sejtéseim a versekről, dalokról, mert azért itthon is előadta néha ;) De persze nagy totálban azért más a hatás (nem mintha megelöző este nem bőgtem volna el magam, amikor első ízben hallottam tőle teljes egészében az első versikét:P). Nem csoportos előadás volt, csak egyéni köszöntések, amit tavaly már volt alkalmunk megismerni a bölcsiben…ott egyébként nem volt igazán siker. Itt behívták anyukát (esetünkben apukát is), leültették a kis székre (apuka videós módba kapcsolt) és már nyomatta is a csemete a verseket/dalokat/köszöntést. Az egyéni köszöntés itt és most annyira cuki volt, mert a csoport többi fiú csemetéje elvonult játszani (néhol sajnos hangoskodni…az óvónéni többszöri szólása ellenére is), de a lányok mind ott maradtak és félkörben ülve kvázi vokálként erősítették a szólózó kis pajtásuk műsorát. Szuper szép és nagyon megható volt. *meghatódott anyuka*

Ha esetleg a videó nem adná kellően vissza, meg úgy magamnak is emlékeztetőül a versek és dalok, amik elhangzottak:

„Anyukám, anyukám, találd ki,

Hogy az én kincsem, ugyan ki?

Ki más is lehetne, ha nem te?

Ültess gyorsan az öledbe.

Anyukám szeretlek”

/A kincsem helyett Zsebi néha fiamat mond;)/

„Olyan meleg, olyan puha, 

jó az öledben anyuka. 

Átölellek, hozzád bújok, 

a füledbe titkot súgok, 

hogy szeretlek Édesanyám, 

ölelj, vigyázz, sokáig rám.”

„Én kicsike vagyok, nagyot nem mondhatok.

Szüleim kertjében most nyílni akarok.

Ki akarok nyílni, mint pünkösdi rózsa,

de ki nem nyílhatok, csak úgy illatozok.”

„Ültem ringó kis ladikon.

Úszott három rózsaszirom.

Az egyik az apué,

a másik az anyué,

harmadik a nincs.”

„Orgona ága, barackfa virága.

Öltözzetek új ruhába,

anyák napja hajnalára,

illatosan!

Zúgja az erdő, susogja a szellő.

Üzenik az ágak, lombok:

légy te mindig nagyon boldog,

Édesanyám!”

Apák Napjára!

Köszönjük Apa!!!

Zsebi-Bogyka-Mazsi

és az anyukájuk

Háttér-történetek

És végül ez a bejegyzés több kisebb történetről szól, ami a kórházi időszak alatt történt, és részben mutatja, hogy milyen bonyolult is az élet. (a gyerekek nevei személyiség jogi okok miatt virágnevekkel lettek helyettesítve)

Liliom.

Egy borzasztó történet egy végsőkig kitartó szülőpárról, a szerencsétlen véletlenek, és a hibák sorozatának tragikus kimeneteléről.

Még a PIC-en ismerkedtünk meg a szülőkkel, Liliom Mazsi melletti ágyon feküdt, illetve a szülők nagyon kedvesek voltak, segítettek az elején eligazodni a PIC-en, és sorstársként is, és emberként is összebarátkoztunk. Emiatt aztán végig kisértük a történetet, ami egy meglepetés várandósságból született és egy érthetetlen okból fel nem fedezett betegséggel született baba nehéz útjáról szólt. A baba ugyanis Edwards-szindrómával született, ami egy súlyos kromoszóma rendellenesség, és sajnos gyógyíthatatlan, az élettel összeegyeztethetetlen anatómiai eltérésekkel jár együtt. Elve ritka, hogy egyáltalán megszületnek ezek a babák, egyrészt a szűrővizsgálatok fejlettsége, másrészt az eltérések súlyossága miatt. De az élet néha borzasztóan kegyetlen, és olyan helyzet elé állítja a szülőket, ahol nincs jó megoldás.

Egy baba, aki az orvos tudomány mai állása szerint nem gyógyiható, de minden erejével kűzd azért hogy élhessen, és a szülők, akik reménykednek a végletekig, hogy vannak csodák, és bár a tények ellen szólnak, próbáltunk velük mi is hinni és reménykedni hogy van megoldás.

A másik oldalon ott álltak az orvosok, akik a száraz tényeket megállapítva lemondtak a babáról, hogy menthetetlen.

Pár nappal ezelőtt Liliom blogjára kikerült egy gyertya emlékeztetőül, hogy akkor lett volna egy éves ez a kis virág.

Verebély professzor úr mondta egy előadásában egyszer, hogy a gyerekgyógyászatban a legnagyobb csodák maguk a gyerekek. Az örökös küzdelem, az óriási élni akarás, ami a legkülönlegesebb bennük. Hogy képesek lennének a műtőasztalról a játszótérre menni. Ez az ami a legjobban segíti a gyógyulásukat.

A másik ami nagyon megmaradt bennem abból amit mondott, hogy egy gyerek elvesztését soha nem lehet feldolgozni.

És ez nem csak orvosként igaz, amikor a kis Liliom elment, egy részem vele ment. És a másik oldalon borzasztóan szerencsésnek érzem magam, és hálás vagyok azért, hogy minden negatív és pesszimista előre jelzéssel ellentétben végül a mi történetünk mégis pozitívan alakult.

A másik oldalról remélem, hogy az ő elvesztése nem volt hiábavaló, és ismét felhívja a figyelmet arra, hogy milyen fontosak a szűrővizsgálatok, és hogy mekkora a felelőssége az azt elvégző személyeknek…

Rózsa

Ez a történet mára szerencsére jó véget ért, de mind a baba, mind a szülők igazi hősök. Hősök, mert túl vannak rajta, és mert kitartottak. Friss ismeretség, meglepetés baba, illetve babák, mert ikrek. Az egyik egészséges, a másikkal viszont valami baj van.

Szintén a PIC-en ismerkedtünk össze, majd később az USIn is együtt voltunk. A betegsége részleteit nem ismerem, de nem is fontos a történet szempontjából. (valamilyen nyelőcső v. gégecső eltérés volt).

Abban az időszakban Mazsival felváltva töltöttük bent az éjszakát Vicával. Előtte csak nappal voltunk bent, olyankor Rózsát az anyukája szoptatta, és akkor nem is volt vele semmi baj, de sokat volt szó róla, hogy a nővérek mndig félnek az éjszakától, amikor nekik kell etetni. Illetve többször el-el tünt a baba pár napra az intenzívre.

Aztán amikor elkezdtünk bent éjszakázni megértettük miért. A baba ugyanis valamiért nem tudott rendesen cumiból inni, és amikor éjszaka etették, először csak elkezdett fuldoklani, majd teljesen befullad, végül újra kellett éleszteni. Sajnos többször is.

Soha nem fogom elfelejteni, hogy bár olvastam róla, hogy a babák megszürkülnek, ha oxigénhiányosak, de élőben látni ilyet, az örökre beleégett a szemembe. A másik oldalról ijesztő volt az éjszakás nővér szemében az ijedtség. Mégis a legmegrázóbb amikor másnap reggel megérkezett az anyuka. Egy hihetetlen életvidám, kedves - egyébként mosolygós - anyuka, aki bejön, látni a szemében, mennyire várja a találkozót a babájával, besuhan a kórterembe, és ott találja az üres kiságyat. Na ez a másik amit szintén nem fogok elfelejteni. Csak sejtésem lehet, hogy mi játszódhatott le benne, de senkinek nem kívánom. Aztán csak egyszerűen közölték vele, hogy ja, éjjel újra kellett éleszteni, úgyhogy az intenzíven van.

És minden tiszteletem az anyukáé, hogy józanul túlélte ezt is, és bár zokogott, de kitartott.

Szerencsére azóta már Rózsa is otthon van a testvérével.

Tulipán

Ő is egy igazi kis harcos, szerencsére mára ő is egészséges. Egy nagyon nagyon korán megszületett baba, akinek sajnos nem volt szerencséje. A koraszülötteknél sajnos gyakori NEC lépett fel nála, elvesztette a beleinek jelentős részét, illetve a szülők és egyébként a társadalom számára is az egyik legijesztőbb dologgal, a stoma-val is meg kellet ismerkednie.

Vele-velük különösen sok időt voltunk együtt, mivel az USI-n Mazsi mellett volt Tulipán ágyacskája, és velünk együtt ők töltötték végül is a leghosszabb időt kórházban. Amikor valamelyikünk nem volt bent, akkor vígasztaltuk egymás babáit, visszaadtuk a cumikat egymás babáinak, tehát próbáltuk megtenni, amit ilyen helyzetben meg lehet tenni. Emellett sokat beszélgettünk, és nyilván segített a sorsközösségben, hogy valamilyen szinten egymásban is tartottuk az erőt. Amellett, hogy sok mindenben kimondottan különböznek az elveink, és elképzeléseink, ez ott bent egyáltalán nem számított.

Ibolya

Ez a történet igazából azért érdekes, mert jól mutatja, milyen kiszolgáltatott is tud lenni az ember egy kórházban, különösen ha külföldi. Ibolya egy ukrán kisbaba, ukrán szülőkkel, akik egyébként kiválóan beszéltek angolul. A kórházban azonban egyes orvosokat leszámítva senki. És természetesen jó magyar szokás szerint, ha már nem tudunk velük kommunikálni, akkor nem előzékenyebbek, hanem még szigorúbbak vagyunk, hogy az amúgy is kiszolgáltatott helyzet még inkább az legyen.

Ennek megfelelően szegény anyuka soha nem tudta mi történik körülötte, mit csinálnak a babával, miért és hova viszik. És persze, hogy kétségbe volt esve. Amikor akartak tőle valamit, akkor jó hangosan és tagoltan mondták neki magyarul.

Mindig szomorúan nézte, ahogy mi kézbe vehetjük a babánkat, ő meg csak a kiságy mellett ülve nézheti. És ennek csak az az oka, hogy nem tudja senkivel megbeszélni.

Aztán pár nap után egyszer hallottam, hogy angolul beszél valakivel telefonon, és megszólítottam. Csak azt kérdeztem meg tőle, hogy szeretné-e kézbe venni a babáját. Persze, hogy szerette volna, hiszen alig várta. Ezért aztán megkértem a nővért, és tolmácsoltam közöttük, hogy mit és hogyan kell, kivenni, illetve fogni.

Nagyon hálás volt érte, és innentől velem és Vicával is sokat beszélgetett. Bár konkrétan meg nem kértek rá később se a nővérek, mi tolmácsoltunk közöttük. Ez nagyon vicces volt, mert úgy nézett ki, hogy bejöttek, odamentek az anyukához, elmondták neki mit akarnak magyarul, majd ránk néztek, aztán fordítottunk - és vissza. Persze Ibolya anyuka mindig megköszönte.. Nekik aztán végülis hamar szerencsés véget ért a tartózkodásuk, mert 1,5 hét után hazaengedték őket.

Többször utaltam rá, hogy a magyar egészségügy helyzetéből adódik számos dolog ebben, és sokak mások történetében is. Egy súlyosan alulfinanszírozott, szervezetlen, sokszor ésszerűtlen és egyéni érdekek, és/vagy hagyományok alapján működő egészségügy a miénk. Alulfizetett orvosokkal és nővérekkel, eszköz és felszerelés hiányosan.

Hősök az ott dolgozók, mindegyik. A gyerekgyógyászatban dolgozók még inkább. Attól függetlenül, hogy minket is számos sérelem ért az ott tartózkodás során, nyugodtan mondok köszönetet mindenkinek aki ott dolgozik. Mindannyian emberek vagyunk, és ezek között a körülmények között előfordul, hogy elszakad a cérna.

A “szakmai” jellegű nézeteltéréseket korábban leírtam, de ezen felül azért volt pár dolog, ami mégis inkább csak tanulság jelleggel, említést érdemel.

Az egyik a korábban is többször előkerült tájékoztatás és szülői kommunikáció. Meglátásom szerint, bár itt a babák a kis páciensek, ezen az úton csak együtt tudnak végig menni a szülők és a babák. Ha a szülők elkeserednek, tanácstalanok, bizonytalanok, kihat a baba gyógyulására is. Pedig ebben lenne mit fejlődni. Az ott töltött idő alatt - és ez a PICre kiugróan igaz - az összes szülőnek a legnagyobb gondja az volt, hogy nem is értik mi van körülöttük, és ha próbálnak kérdezni, akkor többségében elég lekezelő, vagy lerázó válaszokat kaptak.

Ursula a valóságban

A másik több ártatlan esemény rosszul kezelt, és később kicsúcsosodott eredménye lett. Az akkori főnővér alapból sem a világ legbarátságosabb figurája volt. Be-be szólogatott a szülőknek, próbálta kicsit a “hatalmát” mutatni, ami nem esett azért jól, de tekintettel, hogy nem volt célérték, hogy puszipajtások legyünk vele, se mi se a többi szülő, ezért ezen a gyereke érdekében mindenki túl lépett.

Aztán az egyik műtét ami kora reggelre esett, történt a következő helyzet.

Éppen kint beszélgettünk a Proffal, hogy akkor merre hány méter, és megkértük, hogy mivel még nincs 10:30 (az első zsilip ideje a PIC-en), és mégis csak műtik a gyereket, megoldható lenne, hogy kivételesen látogatási időn kívül bemehessünk hozzá. Természetesen a Prof. rögtön mondta, hogy ez természetes, és szólt az éppen kifele jövő főnővérnek (meg kell jegyezzem teljesen udvariasan, kedvesen), hogy segítsen nekünk ebben.

A főnővér beengedett minket a zsilipbe, majd ahogy becsukódott az ajtó, nekünk ugrott, hogy mit képzelünk mi, hogy ilyet kérünk a proftól, és hogy ez milyen kellemetlen volt neki, ha valamit akartunk volna, miért nem csengettünk.

Mondtuk neki, hogy bocsánat, ha ez kellemetlen neki, de egyszerűen az az oka, hogy tudunk olvasni, és ki van írva, hogy akkor van, és ki jogosult ettől eltérni, nekünk logikus hogy tőle kérünk engedélyt. De hogy az nem úgy van, és irgumburgum. Nem értettük ugyan mi a gond, de túlléptünk rajta, rossz a bioritmusa.

Egy hétre rá történt, hogy bementem Mazshoz, és - egyébként szokás szerint - megnéztem az észlelő lapot, mire az egyik kevésbé kedves nővér megkérdezte, hogy mit nézek rajta, egyébként is semmi közöm hozzá, meg amúgy sem értek hozzá. Ezen már azért úgy én is felmorcantam kicsit, és idéztem neki - a zsilipe egyébként ki is függesztett - betegjogi jogszabályok vonatkozó részét, amire megsértődött aztán elrohant. Másnap mielőtt beendgedtek, elvitték Mazsnak a papírjait a helyéről, mikor kérdeztem hol van, meg is mondták, hogy emiatt el is tették. Nah, ezzel már elszakadt a cérna, úgyhogy kifele bementem a főnővérhez. Ott kicsit elcsevegtünk, de lényeg a lényeg, hogy másnaptól azért megváltozott a hozzáállása mindenkinek pozitív irányba. De nem gondolnám, hogy ezekre a körökre szükség lett volna.

Mrs. Arrogancia

A másik igazán lesújtó nővéres kaland az USIhoz kapcsolódik. Itt esett meg, amit nem is értek máig sem, hogy hogy engedhet meg magának egy nővér ilyet, hogy az egyik alkalommal, amikor látogatni mentünk (ez ugye, ahogy korábban írtam, általában a napi 2-3 alkalom volt), épp Vica ment be először (egyszerre csak egy szülő tartózkodhatott bent), amikor is nem sokkal később sírva jött ki. Kérdeztem mi történt, és akkor mesélte, hogy a nővér neki támadt, hogy miért nem töltünk több időt a gyerek mellett, és amikor mondta neki, hogy mert a másik két gyereket is el kell látni, meg dolgozni is kell, akkor az volt rá a válasz, hogy ha szeretnénk, és igazán akarnánk, megoldanánk.. Elvégre ő már csak tudja.. se gyereke, se párja, de ő tudja. Részemről egyébként végleg megbocsáthatatlan egy ilyen helyen dolgozótól egy ilyen hozzáállás, főleg mert fogalma sincs miről beszél.

Utána én el is kaptam az illetőt, aztán elmeséltem neki, merre van az előre, és persze be is látta, utána kb. minden alkalommal bocsánatot kért, amikor találkoztunk, de vannak helyzetek, amiknél sajnos ennyivel nem lehet elintézni.

Azért van jó pár pozitív személyiség is a történetben, Verebély prof. több külön posztot is érdemel, úgyhogy őt most ki is hagyom, de pár fiatal orvos, mint Kristóf doktor, Ferenc doktor a PICről, Andrea és Katalin doktornők az USIról, és persze néhány nővér mind a PIC-ről, mind az USI-ról. Két ok miatt. Egyrészt mert sokat tettek Mazsiért, másrészt sokat tettek azzal, azért, hogy a szülőket is emberszámba vették, leültek velünk (és egyébként a többiekkel is) beszélni, elmagyarázni a helyzetet. És válaszoltak a kérdésekre. És végülis Ági nővértől kaptuk először kézbe Mazsolát is.

Fruzsina

Ez sajnos ismét egy nagyon szomorú történet tele olyan helyzetekkel, amiért különleges egytől-egyig az összes ember, aki a gyerekgyógyításban dolgozik.

Amikor átkerültünk az USI-ra, és épp Mazsival babáztunk, egyszer csak bejött egy pici 3 év körüli kislány, és a maga kis cserfes módján el kezdett beszélgetni. Kicsit furcsa volt először, hogy így felügyelet nélkül mászkál, mindenkihez bement, beszélgetett, látható volt, hogy már régebb óta van itt.

Aztán később kiderült a szomorú igazság, mely szerint egy nagyon ritka betegség miatt nem tud rendesen táplálkozni, ezért éjszakánként TPM-en van, és egész életében itt élt a kórházban. A nővérek nevelték fel, mert a szülei nagyon szegény körülmények között élnek, ezért az otthoni ellátás nincs biztosítva. Így aztán a főnővért szólította anyának, de tényleg úgy nevelték, mintha a sajátjuk lett volna, láthatóan nagyon szerették. Pont amikor bent voltunk akkor történt, hogy egyszer csak eltűnt, és csak jó pár napra rá került elő. Mint kiderült, már így is messze meghaladta az USI korhatárát, így kénytelenek voltak felköltöztetni egy másik osztályra. De így is azért naponta lejárt hozzájuk, és persze hozzánk is. A szomorú a történetben az sajnos, hogy a betegségére nincs gyógymód, így a TPM szépen lassan tönkreteszi a szerveit, és 7-8 éves korára várhatóan nem fogják tovább bírni.

Aranytücsökvár

Ez megint egy olyan háttér történet, amiből nagyon kevés látszik, látszott, mégis óriási segítség volt abban, hogy zökkenőmentesen és gördülékenyen végig tudjuk csinálni ezt az egészet. Ugyebár Zsebike még dunakeszin kezdett, aztán átkerült intézményestől Fótra, és közben elég jó lett a kapcsolat is velük.

Amikor megtudták, hogy mi a helyzet illetve mi várható, szó és feltétel nélkül fogadták Bogyit, és mind Zsebire, mind Bogyira mondták, mindegy mi van, hogy van, vigyük őket nyugodtan, ők megoldják, rendezik, csak foglalkozzunk a harmadikkal. És ez óriási segítség és megnyugvás volt abban a helyzetben, annál is inkább mivel Bogyi azért elég problémás volt akkoriban, tehát óriási energiákat kötött le tőlük, hogy minden simán menjen. És ezért borzasztóan hálásak vagyunk nekik.

A műanyag zenélő

Már korábban írtam, hogy egy kis otthon meleg becsempészés érdekében vettünk egy műanyag zenélőt Mazsinak az USI-ra. Ez az -egyébként sírásra bekapcsoló - zenélő számunkra az ott töltött idő alatt két dologgal kapcsolódott össze. Az egyik minden alkalommal a búcsú pillanata volt, amikor vissza kellett tenni a kiságyba, és ezt kapcsoltuk be neki, hogy megnyugodjon amikor eljövünk. A másik, hogy amikor hiányoztunk neki, és sírt, tudtuk, hogy ez kapcsol be, és próbálja megvigasztalni, amikor nem vagyunk - nem tudunk ott lenni.

Ez a zenélő mai napig ott van az ágyán. Ez a zenélő az, amire bármikor el tud aludni, a mai napig is, ha éjjel felsír, bekapcsoljuk és megnyugtatja. Nagyon szép dallamokat játszik, előtte sosem hallottam még ilyen szép zenélőt.

Mégis bármikor meglátom, meghallom, összeszorul a szívem, mert mindig a kórházat juttatja eszembe, azt az arcot, ahogy a második dallam elindulása közben kilépve a kórteremből visszanézek, és a két gyönyörű és végtelenül szomorú szempár néz vissza rám a rácsok közül az ágyból.

Nincsen varázspálcám, mellyel bármit eltüntethetek..

Pedig lett volna mit eltüntetni. Gyakorlatilag az egész összképben az egyetlen ami tényleg varázslatos volt, az Mazsika a gépek mélyén-között.

A műtétet követő este aztán megint jutott valami rossz, mivel közölték, hogy elég rossz a vérképe, transzfúziót kéne kapnia, de mivel nagyon ritka a vércsoportja, egyenlőre keresik a megfelelőt. Aztán eljött a szombat, és megint rosszabbul nézett ki, összeesett a tüdejének egy része, ismét emelni kellett a lélegeztetését, és persze ismét senki nem értette mitől van ez. Ez volt ismét az a pont, amikor úgy éreztem, hogy az a féltve őrzött kis láng, amit mindenki próbál őrizni, egyre távolodni kezd tőlünk. 

De mint általában a gyerekek, a mi kisbabánk is különleges varázslatokra képes varázspálca nélkül is. Egy ismét változatlanul “stabil” nap után, a minden napi utolsó reményt jelentő 11-éjfél körüli telefonhívásra kucorodtunk össze a fürdőszobába amikor az eddigi napok körülményekhez képes legviccesebb telefonbeszélgetése történt. Valamelyik kedves doktornő vette fel, kérdeztük, hogy hogy van, és mi a helyzet. Erre közölte velünk a doktornő, hogy a kisfiunk remekül van, éppen most extubálta magát, összehányt a kiságyat és most roppant elégedett magával, és vigyorog mint a tejbetök. Köszönjük, nincs több kérdésünk :)

Ez volt az első este, hogy egy picit nagyobb reményekkel tudtunk lefeküdni, hiszen már gépi segítség nélkül tud levegőt venni, ami óriási dolog volt.

Hétfőn így nagy reményekkel, és még több aggodalommal mentünk be. Persze rossz hír mindig jutott. A hasi röntgen alapján a hasában levegő van. Amivel persze egy hétköznapi ember nem megy feltétlenül messzire (nem azért mintha én zseni lennék, mert sem az, sem orvos nem vagyok, inkább csak az a lényeges, hogy mennyire nem izgat senkit, hogy a beteg, vagy a szülő érti-e, hogy mi történik) de én tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy lehet, hogy valami nincs rendben a műtéttel, vagy a belső varatokkal. Mivel azonban sem lázas nem volt, sem a hasa nem volt kemény/érzékeny, így az orvosi konzílium is arra jutott, hogy a mértéke még a normál műtét utáni tartományon belül van.

És megismerkedtünk az új ellenséggel is közben, ami eddig is volt persze, csak eddig nem volt jelentőssége, a rezidummal. (a belek nem megfelelő mozgása miatt a gyomor irányába áramló emésztőnedvek - a gyakorlatban főleg epe és gyomorsav) Ez az orron levezetett gyomorszondán át távozik. Elvileg ennek mértéke mutatja, hogy a bélmozgás megfelelő, és a béltartalom lefele mozog. A műtéti első napokban 130-180 ml jött le, de mondták, hogy ez majd csökken-elmúlik, akkor lehet megkezdeni a táplálás felépítését.

Másnap át is került a “vidám oldalra” (ez egy általunk bevezetett elnevezés volt a PIC kétoldali elrendezésére, ugyanis az egyik oldalon voltak a súlyos állapotú, központi monitoron (többnyire lélegeztetőn is) lévő babák, míg a másik oldalon a már “külvilági adaptációra és/vagy hazaadásra váró babák)

De sajnos az események nem a mi malmunkra hajtották a vizet, egyrészt tönkre ment a csúsztatot kanülje a sarkában (ami várható is volt, mivel ez a születés után csak pár napig működik általában) . Itt aztán megint volt kisebb vita, mivel ők a nyakába szerették volna az újabb kanült betenni, amivel én nem értettem egyet, mivel nem volt alkalmas a normális megszúrásra a nyaka, aminek aztán az is lett az eredménye, hogy nem sikerült, és a bőre alatt jó nagy felületen ödémás lett, ahogy a félrebökött infúzió befolyt alá. Innentől már ezt is borogatni kellett.

Másrészt a levegő mértéke a hasában nem csökkent, hanem inkább növekedett, így aztán innentől már szinte biztos volt, hogy a műtéti dolgokkal valami nincs rendben, illetve a rezidum sem csökkent semmit.

Hétfőn a konzílium után meg is hozták a döntést, hogy vissza kell nyitni, és meg kell nézni mi a gond, és hogy “természetesen” visszakerül a másik oldalra. 

Újabb altatás-műtét-izgalom, de szerencsére csak mindennel együtt alig egy 45 perc alatt végeztek, és Verebély Prof. tájékoztatott, hogy 2 varratott kellett újra varni, megigazítani, de sem fertőzés sem egyéb probléma nincs.

Szerencsére ezt a látottak is megerősítették, mert mire bemehettünk hozzá, már lélegeztetőn sem volt, csak az elé helyezett maszkból kapott dúsított oxigént, de egyébként teljesen jól volt.

Ki itt belépsz - nem tudod miben reménykedj...

Az intenzív osztályok mindig egy nagyon furcsa világ. Egyrészt, mert a természetéből fakadóan sokkal szigorúbb szabályok vannak érvényben, emiatt egy nagyon zár világ - kórház a kórházban, másrészt mert a betegek is speciálisak, hiszen azért vannak itt, mert intenzív ellátást igényelnek.

Mikor Mazsit áthozták, akkor engem leültettek az előtérbe (már ide is csak beengedéssel vagy a dolgozóknak kártyával lehet bejutni), hogy majd szólnak, ha be lehet menni hozzá. Ez a várakozás körülbelül három óra hosszúra sikeredett, miközben megint senki nem mondott semmit, hogy most valójában mi is tart ennyi ideig. Úgy kb. az idő felénél az egyik doki kijött, aki már párszor elviharzott ki-be, és gondolom látta, hogy nagyon szenvedek ott, hozott egy mappát, illetve kitöltendő papírokat. Mondta, hogy kis türelem még, de addig is olvassam végig, illetve töltsem ki a megfelelő papírokat.

Aztán végre beengedtek. Egy nagy terembe kellett menni, ahol körbe 8 baba feküdt. Kaptam egy köpenyt, bemosakodtam, aztán megmutatták melyik gép- és kábel-cső hálózat alatt található a mi babánk.

És itt találkoztam először azzal a helyzettel igazán, amire hónapokig próbáltunk felkészülni, de mégsem lehet eléggé.

PIC első látvány

Amikor csak állsz a nyitott inkubátor mellett, ott fekszik a babád, azt sem tudod, hol nyúlj hozzá, mivel nincs egyetlen rész se a pici testén, ahova ne lenne valami bökve-csatolva-ragasztva, és látni azt az óriási küzdelmet, amit folytat azért, hogy életben maradhasson.

Itt éreztem meg igazán először azt a bizonyos hirtelen hideget, amikor az élet egy pengeélen billeg, és bármelyik levegő lehet az utolsó.

Orvosi tekintetben sem lettünk sokkal okosabbak, tekintettel arra, hogy nem tudják mi a baja, nem tudják mi okozza, egyenlőre próbálják uralni, de elég nehezen megy.. Ez a gyakoralatban azt jelentette, hogy a tüdejének a jelenetős része nem működött, bár átmosták surfactánssal, nem segített, így nagy nyomáson, magas oxigén támogatás mellett sikerült csak az éppen elégséges 85ös sat-ot fenntartani.

Az első kézfogás

A PIC szigorú szabályaiból adódóan a napjaink innentől elég statikussá váltak. 11-től óránként lehetett ki-és -be jutni az általunk csak zsilipnek csúfolt előtérbe. Ez természetesen nem jelenetette, hogy a gyerekhez is be lehetett menni. Itt általában fél-két és fél óra váarkozás után bekísértek a gyerekhez, ahol egyszerre egyikünk lehetett bent. Ez az idő jó alakalom volt arra, hogy a sorstárs szülőkkel megismerkedjen az ember, és bíztassuk, bátorítsuk egymást, egyfajta csoportterápiaként. Aztán általában este 9 körül, és hajnalban felhívtuk a kórházat, hogy mondjanak valamit.

Az első időszakban gyakorlatilag arról szóltak a tájékoztatások, hogy napközben stagnált, este romlott valami. Egyébként is ez a jellemző a PIC-re, hogy jóhír nincs, vagy stagnál vagy romlik valami.

A második este mikor felhívtuk őket, közölték, hogy annyira leromlott a hagyományos lélegeztetés mellett az állapota, hogy át kellett rakni HFO-ra (ez egy magas frekvenciás lélegeztető, a mai gépi lélegeztetés csúcsa, és egyben utolsó lehetősége is). Ez látványra még rosszabbul nézett ki, mivel a másodpercenkénti 2-3 ki-be lélegeztetés miatt a pici teste folyamatosan rázkódott. Így telt el további három nap is. Ez a módszer szerencsére, ha nem is gyorsan, de hatni kezdett, így 3 nap után visszatették normál gépi lélegeztetésre. Bár nem nagy, de mégis ez volt ez első halvány pici javulás a születése óta. Aztán péntekre komoly dilemma elé kerültek az orvosok. Két tábor (velem együtt három) sorakozott fel. A PIC-es orvosok szerint az állapota nem alkalmas még arra, hogy az eredeti problémáját megműtsék, talán a jövő héten. A sebészek szerint az eredeti betegsége nem várhat tovább a műtétre, úgyhogy műteni kell. Én meg azon a véleményen voltam, hogy szombat vagy vasárnap lesz pont optimális az időpont. Persze a magyar egészségügyből adódóan az én javaslatomat gyorsan elvetették, mivel hétvége az más nap mint a hétközben, még egészségügyben is. A sors fintora, hogy később kiderült, valószínűleg nekem lett volna igazam, ahogy a későbbiek során többször is.

Azt azért tudni kell a PICről, és általában a kórházakról, kevés kivétellel, hogy a tájékoztatás nem erős oldaluk. Így aztán csak teljes véletlen volt, és megérzés, hogy pénteken korábban mentünk be, és kiderült, hogy épp műteni viszik Mazsit. Mivel még nem volt 11 óra, így a Prof külön engedéllyével gyorsan műtét előtt bemehettünk picit hozzá. Aztán bevitték a műtőbe, a Prof. még próbált nyugatni minket, hogy ne izguljunk ha sokáig tart.

Műtét után

Hát elég sokáig tartott, 3 óra után jött ki a Prof. És azzal a mondattal fogadott, hogy “Különleges szülőknek különleges gyerekei vannak…” aztán bekísért a szobájába, hogy elmondja a részleteket.

A beszámoló nagyjából arról szólt, hogy az előzetesen várttal - azaz, hogy VAGY duodenum atresia, VAGY pancreas anulare, VAGY malrotatio - ellentétben a probléma duodenum atresia ÉS pancreas anulare ÉS malrotatio ÉS a patkóbél valamint a gyomor fordított elhelyzekedése mint bónusz. Ami nagyjából azt jelenti, hogy a magukban is ritka eltérések mindegyike együttesen volt jelen, aminek kb a valószínűsége a lottó 5ösével egyenlő. Egyébként jól viselte a műtétet, innentől reménykedni kell.

Gyöngyvirágtól lombhullásig, avagy 7 másodperc az élet.

Az élet törékenységét, és változékonyságát semmi sem mutatja jobban, mint a február 4.-e, és az azóta eltelt napok.

Amikor Mazsit kiemelték, még alig láttam, de már tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben. Gyorsan kifutottak vele, én is velük.

Ha nem is 7 másodperc, de az ezután következő 5 perc életem azon részei közé tartozik, ami még biztos hosszú éveken át kísérteni fog. Nem tudom mi látszik a felvételen, mert a kamera csak bekapcsolva maradt, egyet tudok biztosan, hogy én egy dolgot néztem rajta, az órát, hogy még mennyi van hátra addig a mágikus 5 percig amire visszafordíthatatlan károsodásokat szenved az oxigénhiánytól.

Mikor Mazsi megszületett - tekintettel arra, hogy tudták, hogy fejlődési probémákkal születik - össze volt trombitálva a női 2 mellett működő PIC érintett orvosi stábja. Mégis a kapkodáson, és az átmeneti fejetlenségen és tanácstalanságon tökéletesen látszott, mennyire váratlanul érte őket az az állapot ahogy ő megszületett.

Mikor kihozták, nem tudott felsírni, lefektették, leszívták a tüdejét, masszírozták, de csak nem sikerült. Közben Mazsi talán egyik legnagyobb csatáját vívta, kinyitotta a kis szemeit, és olyan erőlködéssel próbált levegőt venni, felsírni, hogy az egész kis teste beleremegett. Közben a szemében csillogott azaz óriási élniakarás, amivel minden erejével azon volt, hogy az eddigi érte általunk vívott csatába méltó harcosként álhasson be. De csak tátogott, és fulldoklott. Harcolt, kűzdött. Közben repültek a másodpercek, közben már én is szóltam, hogy ez így már nem lesz jó, akkor próbálták nagy nyomású maszkkal légvételre bírni, de ez is csak a második körben járt sikerrel, de legalább a szívverése rendeződött. Ekkora már borzasztó állapotban volt. A csecsemős megkérdezte, beviheti-e anyának puszira, de szerintem csak azért engedték, mert a pillanatnyi tanácstalanságban ott helyben is gondolkodásra kellett volna az idő, és mire visszaértek, már el is viharzottak vele a PIC-re. Itt 4.58nál állt meg a kamera.

A következő 2 óra (nem)történése szintén jól jellemzi a magyar egészségügyet. Konkrétan az a része, hogy senki nem mondott semmit. Ami jelen esetben, nyilván ekkor még V. nem tudta, hogy valójában vélhetően mekkora gond van, mivel én láttam, hogy mi történik, éveknek tűnt.

A Doki kabaláját elkapva elmondtam neki a világ folyását, illetve a jogi aspektusait a jelenlegi működésüknek, és szerencsére egyrészt felmérte a helyzet komolyságát, másrészt emberileg teljesen korrekt volt, pár perc alatt intézkedett, hogy bejuthassak Mazsihoz.

Korábban csak a munkám kapcsán kerültem kapcsolatba a PIC-ekkel, és már akkor is úgy voltam vele, hogy ez az a rész, amit remélem, hogy soha nem fogok jobban megismerni. Ismét tévedtem. Érintettként belépni erre a részre teljsen más, mint munka szempontból. Akkor is megrázó, de amikor az ember testközelből érzi meg, hogy mit jelent az, ha a saját babáját tartják életben ezek a gépek, az leírhatatlan.

Mikor megláttam Mazsit, akkor az elmúlt hetek-hónapok töretlen optimizmusa, és reménye egy csapásra eloszlott. Mivel az ember ha ilyen területen dolgozik, nem orvosként is jobban belelát az ilyen területekbe, mint az átlag beteg, nem kellett sok hozzá, hogy a műszereken végig pillantva, anélkül hogy a doki mondana bármit is, tudjam, nagy a baj.

Mazsi lélegeztetőn volt, magas oxigénnel, magasnyomással, gyomorszondával, és még jópár olyan eszközzel, amit szerintem hétköznapi ember még a vészhelyzetben sem lát.

A tájékoztatást nem vitték túlzásba, mondhatni, hogy teljesen hidegek voltak a helyi erők. Mondták, hogy hát igen, baj van, nem tudják miért, ismeretlen tüdőkatasztrófa állt elő, lélegeztetni kell, majd lesz valami, egyébként meg, nekik itt ez úgyis nyűg, mert úgyis sebészeti eset lesz, átviszik inkább a Bókayba, már megrendelték a mentőt. (Cerny mentő).

És itt ismertem meg a másik végletet, amitől a magyar egészségügy, de még a magánban is a nagy része nagyon távol áll.

A Cerny mentő csapata olyan különleges emberek közössége, akik amellett, hogy vérprofik, EMBEREK is. Így nagybetűkkel. Egy olyan stáb, aki ott, akkor átérzi azt a helyzetet, amibe a szülők kerülnek, amikor rájuk van szükség, akik a babák túlélésért az utolsó utáni pillanatig mindent megtesznek, és emellett mindezt gyorsan, hatékonyan teszik.

Itt már egymásra talált a két fotó, ahogy a szülők és Mazsi baba is;)

Egy olyan stábról beszélünk, aki amellett, hogy szerintem ma az ország legmodernebb mozgó csecsemő ellátó berendezéseivel rendelkeznek, maguktól megértik, és természetesnek, sőt! fontosnak tartják, hogy az anyuka - ha inkubátorba, gépekkel együtt is - de legalább egy pillanatra láthassa, és meg is simogathassa! a babáját. Akik ezért a pár másodpercért kipakoltatnak és átrendeztetnek egy kórtermet, mert csak így lehet megoldani a technika miatt ezt. Akik tudják, hogy a remény, és a szeretet tartja életben ezeket a babákat, amit csak a szülő adhat meg nekik. És ezt ebben a helyzetben olyan apróságokkal is tudják erősíteni, hogy ott helyben készítenek, nyomtatnak, kereteznek egy fotót a babáról az anyának, és az anyáról a babának!, hogy ha másként nem is, így együtt legyenek. (vagy ahogy ők fogalmaztak: addig is legyen ez a kapocs közöttük). És valahol itt kezdődik az a szint, ahol ezt már nem egészségügyi ellátásnak, hanem gyógyításnak hívjuk. Mert nem csak egy testet kell meggyógyítani.

Természetsen annak sem volt akadálya, hogy én a babával mehessek a mentőbe (némi adminisztrációval járt, de ez nem az ő hibájuk).

A vállalat nem engedi a lelkemet...

A kitűzött napon valahogy Mazsi is úgy érezte, hogy eljött az ideje, mert hajnalban már kezdtek összerendeződni a fájások. Így úgy döntöttünk, hogy nem baj, ha picit a tervezett időpont előtt érünk oda.

Nem voltak nagy elvárásaim a SOTE-val, és úgy általában a magyar egészségüggyel kapcsolatosan sem, hiszen elég régóta rovom ezeket a köröket az országban, hogy ismerjem őket. Tekintettel arra, hogy ráadásul a II. női átmeneti helyen van, még inkább nem voltak extra elvárásaim.

Felmentünk, a szokásos tapló magyar ellátás fogadott. A beteg a hús, a hozzátartózó (igen, az apuka is) a kolonc. Ebbe újdonság nincs. Előrelépés annyi volt, hogy legalább az apás szülés (császárnál is!!) elméletileg természetes, sőt még egy apás ruha autómatát is felállítottak, hogy ki lehessen váltani a felszerelést. Gondolták ezzel le is kötnek engem, a kismamát meg majd bent rendezik a húsdarálóban, mi közöm van nekem ehhez, a betegjogok magyarországon amúgy is smafu (mire túl voltunk a szülésen, gyakorlatilag az összeset meg is sértették..), úgyhogy ennek megfelelően jól ki is zártak. Mondjuk ez hiba volt, de ez más kérdés. Végülis pár 10 perc múlva kijött egy smasszer, aztán le akart verni, hogy mi az hogy még nem vagyok beöltözve, meg egyébként is mit rontom itt a levegőt, de ha már itt vagyok, akkor huzzak be, ne is lássanak.

Amikor tájékoztattam, hogy a 8 általánost amit másodszori nekifutásra sikerült elvégeznem, megtanultam olvasni, és elmerészeltem olvasni a használti utasítást, mely szerint majd csak a higéniás okok miatt csak az előkészítőbe bontsam ki, és vegyem fel a ruhát, akkor kb. a “ hülye vagy anyukám” morrantással jelezte, hogy ne feszítsem a húrt, mert engem is bevág egy szobába szülni akár van mit akár nincs, és akkor leshetek. Mivel én alapveteően mindenki szeretek, ezért nem szerettem volna csalódást okozni nekit, inkább örömszerzés céljából teljesítettem a kérést.

Persze a benti részen sem volt túl nagy varázslat. Megint megmutatatta az egészségügy, hogy a tankönyvi protokol követése, és nem az értelmezése a cél. Szobába tesszük, öltözzön át, ctg, branül, oszt’ had szenvedjen.

Namost ez azért teljesen ok, mert a pizsama a full felesleges dolog, mivel csak kb arra jó, hogy az ember utána már a bekötött branüllel meg madzagokkal együtt is tornázhasson egyet, mivel a műtét előtt úgyis le kell venni. A CTG 1 órával a műtét előtt több mint felesleges, főleg egy aktívan mozgó babánál, amit mi sem mutat jobban, mint hogy kb a kukáig kísérték el az eredményét, még a leletekre se került fel, mert ugye teljesen irreleváns volt. A branül bekötése már külön kabaré volt. Mikor bejött Ursula, már látszott, hogy a szakmai gyakorlatának minőségi pontszámait már csak az intelligencia hányadosa múlja alul. Azért a kellemetlen kudarcoktól megkímélendő őt, a sérülésektől a páromat, felhívtam a figyelmét, hogy bár nagyra becsülöm a szakmai tudását, de esetleg jobb lenne, ha mégsem próbálná meg, és hívna egy aneszteziológust, mert speckó az anatómia.

Persze hülye vagyok. Mit gondolok én, hogy majd ő nem tudja megcsinálni, elvégre ő itt a Jani, ja nem, Ursula. Ő megcsinálja. Elvégre Hanibál is bevette Rómát.. majdnem. Ő is bebökte, majdnem. Illetve be is bökte, 2x is, csak nem jóhelyre. Sebaj, volt még másik anyuka is a szobába, gyakorlásként addig beböki nála, és ha ott sikerül, megpróbálja újra itt. BIztos a lámpa láz, de ott sem sikerült. Nagyon nem. Sikerült egy eldurrantott vénát produkálni szegény lánynál.

Alapvetően én értékelem a lelkesedést, de azért nem baj ha önkritikával is párosul. Ez a második elmaradt. Ő most már nagyon lelkes volt, ismét visszatért hozzánk, újabb két darst dobás után feladta. Jött a felismerés. Hát ide aneszteziólógus kell, mert ezek a betegek nem képesek normális anatómiát produkálni. Persze, elvégre, ha az ember azt gondolja, hogy egyedül ő normális, akkor a többi hülye?

Nah az anesztest szegényt majdnem reanimálni kellett mikor meglátta a bulihuligán által ott hagyott nyomokat, de természetesen elsőre berakta. Igen, számomra ők mindig is egy misztikus orvosi ág marad. Nyugodtak, emberségesek, vérprofik, kedvesek. Ő mellesleg még szép is volt.

A műtétig már sok érdekes nem volt, bejött az orvosunk a szokásos jópofira, a kedvenc kabalája is bejött egyet bökdösni (a segéd dokija). Majd nemsokára jött a szokásos koreográfia a műtős fiú-nagykerekes asztal, műtő.

Az egyetlen amit nem tudok sem megemészteni, sem megérteni az anesztesekbe, ez a lámpaláz-félénkség jellegű dolog. Ugyanis itt is, mint Zsebinél (Bogykánál az erőszakosságunk miatt végül bent voltam) a spinál beadásáig-hatásáig kint kellett várnom. (bár állítólag utána is csak V erős ráhatáaára engedtek be). De itt végre nem volt gond a kamerázásból.

A műtét csak olyan szempontból nem tartalmazott sok újat, hogy már 2x láttam ilyet. Azaz hasonlót, csak profin. Merthogy értem én, hogy ez egy oktató kórház, de egyrészt ennyi bénázást, másrészt egy előre tudott problémás terhességről lévén szó, alapból nem szabadott volna, hogy legyen. Néha már kínomban kerülgetett a röhögés, hogy annyira nem tudták mit hogyan, vagy azt is rosszul. Azért nehezen eljutottunk a babáig, akit 3.-ra sikerült is kinyomni.

Erőltett menet

Miután ott akkor megszületett a döntés, két dolog változott. Az egyik, hogy az élet bizonytalanság helyét át vette egy szilárd és végletekig eltökélt elhatározás, hogy bármi történjen, megvédjük ezt a babát, és mindent megteszünk azért, hogy teljes életet élhessen. A másik egy óriási félelem, egy belső aggodalom, hogy hogy fogjuk az első teljesíteni, és mi van ha a minden is kevés lesz.

A 24 hét eseménytelen elmúlása viszonlagos nyugalmat hozott az életünkbe. Az első harcot megnyertük, ez a baba már jogilag is baba, senki nem veheti el tőlünk. Innentől én hétről hétre, napról napra életem. Minden nap hálát adtam az előzőért, hogy még bent van, minden héten pipáltam a heteket, és az anatómiai mérföldköveket, hogy már ismét ennyivel jobbak az esélyeink.

Emellett próbáltam a munkában is hozni a maximumot, és itthon is tehermentesíteni a gyerekek alól V-t, hogy nehogy emiatt túlerőltesse magát, és esetleg túl korán szülessen meg a baba. Ez eddigi életem egyik legnehezebb időszaka volt.

A 32. hét lezárása után kezdtem el érezni, hogy kezd az egész történetnek talán happy end vége lenni. Erre csak ráerősítettek az UH leletek, melyek szerint az átmeneti magzatvíz növekedés után visszaálltak a normál szintre, illetve hogy a kórképből valószínűleg részleges atresia következik, tehát enyhébb az eredetileg gondoltnál.

A következő hetek az ünnepek jegyében teltek. Karácsonyra azt kértem magamba ajándékként, hogy még legyen benn a baba, ahogy aztán új évre, majd szülés és névnapomra is. Majd Bogyka szülinapjára is. És ezt mind mind megkaptam ajándékba. Majd Bogyka elment bölcsibe, és a baba még mindig bent volt. Elkezdődtek a fájások, nagy harcok árán sikerült V-t ágyba, vagy legalább pihenésre parancsolni. Eljött a bizonyos 37. hét 0.nap. Természetesen minden körülmény nekünk “kedvezett”. Az orvosunk elment külföldre, az időjárás - a már megszokott - kettős fronthatást hozta. Tehát ahogy a másik két gyerkőc született. Az időjárás 3 napig hozta ezt. V-nek meg sem mertem mondani. De az összes körmöm lerágtam a hétvégén és minden nagyobb sóhajnál 8 felé esett a 3 szekciós ekg-m. És ezt is túléltük. Innen már mindketten éreztük, hogy révbe értünk. Tudtuk, hogy végre meglesz a program császár élevezete is, és a baba is végre orvosilag is éretten születik, tehát ami esélyt tudtunk, megadtuk neki.

Egy gyereknél 7 százalék pont elég, egy ember tudta volna

Ez egy végtelen történet talán, aminek több kezdete van, és a folytatása boldog, és a vége a végtelenbe veszik. Kezdődött először azzal az estével, amikor egy boldog pár egy boldog estén elfeledkezett arról, hogy milyen gyümölcse van a boldogságnak, amikor a véletlenek és a majdnem lehetetlen események egymásra hatásaként 6 hét múlva pár pici sejt egyszer csak úgy dönt, hogy elkezdenek összehúzódni, és megtörténik az első szívdobbanás, amivel egy új élet indul útjára.

 

És ezzel együtt elindul egy másik történet is, aminek a szereplői még nem tudják, hogy pár hónap múlva megtapasztalják, hogy milyen az, amikor az ember igazán megismeri az értékrendjét, magát, és a körülötte levő világot egy olyan szemszögből, amit kevesen ismernek.

A fentiekről szól ez a mese…

Amikor rájöttünk, hogy az élet úgy írta az utat, hogy hamarabb leszünk három gyerekes szülők, mint ahogy terveztük, és ezt sikerült megemészteni, már ismét magával ragadott az az érzés, az a boldogság, ami a másik két babánál is végig övezte a várandósságot. A 12. hetes ultrahangon már boldogan vettük tudomásul, hogy kisfiú lesz a harmadik babánk is, hiszen már tényleg tudtuk, hogy mindegy mi, csak egészséges legyen. És miért lenne más? Természetesen minden rendben is volt, és ugyan ezzel a nyugalommal vártuk a további heteket is, egészen a 18. hétig. Aztán a 18 hetes ultrahangon jött az első kis vészcsengő, hogy valami még sem alakul tökéletesen. De nem volt nagy gond, hát picit arrébb van a gyomra, na bumm, mi van akkor? van akinek 3 veséje van, vagy éppen egy, vagy jobb oldalon van a szíve, hát ettől még nem megy a falnak senki. De Bátorfi dokival inkább abban maradtunk, hogy nézzünk rá pár hét múlva, biztos ami tuti.

És a sok véletlen közül ez az egyik pont, ami alapvetően meghatározta, hogy ma és most is van miért harcolni… és hogy ez mennyire nagy szerencse, azt mi sem támasztja alá, mint a másik ottani orvos azon mondása, mely szerint ő nem biztos, hogy ott akkor észrevette volna…

Ránéztünk pár hét múlva.. rosszabb lett. Malrotatio volt a fő tipp, de felmerült még a duodenum atresia és a pancreas anulare is.

Itt kezdődött az a rész, amikor az orvoslás egy újabb területével kezdtem jobban megismerkedni, mint szerettem volna, és megtanulni olyan kifejezéseket, eszközöket, értékeket, melyeket szívesen kihagytam volna.

És itt volt az első pont amikor szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy az elveket, és a szabályokat amiket meghoztunk, nem is olyan könnyű betartani, hát még értelmezni.

Vicával az elvünk egyszerű volt a babákkal kapcsolatosan: beteg babát nem vállalunk. Leírva, kimondva hihetetlen egyszerű volt. Csak a definíció nem volt pontos..

Aztán elkezdtük pontosítani, és ezzel kapcsolatosan orvosilag körüljárni: túléli a terhességet? lesz maradandó károsodása? korrigálható? élhet teljes életet? Vica veszélyben van? És válasz nem volt semmire. Lehet, talán, nem tudom. Mert persze nem is lehetett mást mondani. Csakhogy egy kéthalmazos inerciarendszerbe nem lehet 8 változós komplementereket beilleszteni.. nem is sikerült. És mivel ez már a 21. hét volt, nem is nagyon volt lehetőség sokat hezitálni. A lapunkra ráírták “a biztonság, és a lehetőség” kedvéért, hogy felmerült a megszakítás lehetősége.

Mondanám, hogy egy világ omlott össze bennem, de ha már erre azt mondom, akkor a többire nem maradna megfelelő jelző, de azért padlón voltunk mind a ketten.

És természetesen beindultak a fogaskerekek is, ami azt jelentette, hogy túlzás nélkül egy hét leforgása alatt Magyarországon az összes a területen számító szakember, és egyetem és több külföldi nagy orvosi központba is eljutott a probléma, és próbáltunk közösen megoldást találni.

Viszont ami ez alatt az egy hét alatt történt, azzal el is érkeztünk történetünk második kezdetéhez.

Az ominozus vizsgálat utáni héten szerintem minimum 10 különböző érintett orvos/szakterület mondott véleményt, és a szórás óriási volt. A két véglet “az azonnal el kell vetetni, mert semmi esélye” és a “nátha miatt nem dobunk ki egy gyereket” volt, de e között is volt szórás szép számmal. És természetesen az árnyaltabb prognózisokban is a koraszülés, a magzati halál, anyai halál, fogyatékosság, és minden olyan benne volt, ami egy nem egészséges várandósság során bárkinek egyáltalán eszébe jut.

Hamar szembesülni kellett vele, hogy ez a döntés a mi kezünkben van, és senki nem fogja meghozni helyettünk. Egyetlen “lehetőség” maradt az egyértelmű döntésre, amennyiben az amniocentézis eredménye rosszul zárul, mert akkor megállapodtunk, hogy abban az esetben egyértelmű a döntés.

Mivel már Mazsi ekkorra elég nagy volt (23 hetes babáról beszélünk ekkor már), engem nem hagyott nyugodni az a probléma kör, hogy Magyarországon a 24 hetes magzatok már babának számítanak, és megmentik őket, tehát egy 23 hetes baba sem lehet sokkal fejletlenebb (van is rá példa, hogy meg tudják menteni azokat is). És nyilván valahol sejtettem a választ, mert nyilván nem is lehet más, de ez úgy, egyenesen hallani, olyan érzés volt, mint amikor a kard keresztül szalad az ember szívén. A kérdés egyszerű volt, amennyiben a várandósságot meg kell szakítani, mi történik a babával mikor kiveszik. A válasz is az volt: Kiveszik, és félre teszik, meghal. Sajnos néha felsírnak.

És ekkor végig villantak előttem az ultrahang, a 3d, és a másik két gyerekem arca, és tudtam, hogy az amniocentézist kivéve nem leszek képes ezt a döntést meghozni. Ő is tudta. Elindultunk autóval, sötét volt. Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Megálltunk az Auchan parkolójában, és ott elszakadt a cérna..

Utána próbáltuk rendezni az információkat. Végig vettük a lehetőségeket, ha végig megy a várandósság, ha koraszülött lesz, ha műteni kell, ha sérült lesz, végig beszéltük, hogy érintheti ez a családot, a többi gyereket, mindent amire az ember előre felkészülhet. És természetesen azt is, hogy körülbelül melyikre mekkora az esély, a kockázat. És itt került elő a címadó mondat is, hogy egy gyereknél a sok kockázat és probléma ellenére az a pici esély ami maradt, pont elég. Ők a pici eséllyel is tudnak élni. Talán pont azért kaptuk mi ezt a feladatot, mert a lehetőségünk, és az erőnk is meg van hozzá, hogy ezt meg tudjuk oldani. Együtt. Mi, a Fiúk, és a Baba.

/A képek a ma - avagy a programcsászárt megelőző - esti kismamafotózásom eredményei/