Ez egy végtelen történet talán, aminek több kezdete van, és a folytatása boldog, és a vége a végtelenbe veszik. Kezdődött először azzal az estével, amikor egy boldog pár egy boldog estén elfeledkezett arról, hogy milyen gyümölcse van a boldogságnak, amikor a véletlenek és a majdnem lehetetlen események egymásra hatásaként 6 hét múlva pár pici sejt egyszer csak úgy dönt, hogy elkezdenek összehúzódni, és megtörténik az első szívdobbanás, amivel egy új élet indul útjára.
És ezzel együtt elindul egy másik történet is, aminek a szereplői még nem tudják, hogy pár hónap múlva megtapasztalják, hogy milyen az, amikor az ember igazán megismeri az értékrendjét, magát, és a körülötte levő világot egy olyan szemszögből, amit kevesen ismernek.
A fentiekről szól ez a mese…
Amikor rájöttünk, hogy az élet úgy írta az utat, hogy hamarabb leszünk három gyerekes szülők, mint ahogy terveztük, és ezt sikerült megemészteni, már ismét magával ragadott az az érzés, az a boldogság, ami a másik két babánál is végig övezte a várandósságot. A 12. hetes ultrahangon már boldogan vettük tudomásul, hogy kisfiú lesz a harmadik babánk is, hiszen már tényleg tudtuk, hogy mindegy mi, csak egészséges legyen. És miért lenne más? Természetesen minden rendben is volt, és ugyan ezzel a nyugalommal vártuk a további heteket is, egészen a 18. hétig. Aztán a 18 hetes ultrahangon jött az első kis vészcsengő, hogy valami még sem alakul tökéletesen. De nem volt nagy gond, hát picit arrébb van a gyomra, na bumm, mi van akkor? van akinek 3 veséje van, vagy éppen egy, vagy jobb oldalon van a szíve, hát ettől még nem megy a falnak senki. De Bátorfi dokival inkább abban maradtunk, hogy nézzünk rá pár hét múlva, biztos ami tuti.
És a sok véletlen közül ez az egyik pont, ami alapvetően meghatározta, hogy ma és most is van miért harcolni… és hogy ez mennyire nagy szerencse, azt mi sem támasztja alá, mint a másik ottani orvos azon mondása, mely szerint ő nem biztos, hogy ott akkor észrevette volna…
Ránéztünk pár hét múlva.. rosszabb lett. Malrotatio volt a fő tipp, de felmerült még a duodenum atresia és a pancreas anulare is.
Itt kezdődött az a rész, amikor az orvoslás egy újabb területével kezdtem jobban megismerkedni, mint szerettem volna, és megtanulni olyan kifejezéseket, eszközöket, értékeket, melyeket szívesen kihagytam volna.
És itt volt az első pont amikor szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy az elveket, és a szabályokat amiket meghoztunk, nem is olyan könnyű betartani, hát még értelmezni.
Vicával az elvünk egyszerű volt a babákkal kapcsolatosan: beteg babát nem vállalunk. Leírva, kimondva hihetetlen egyszerű volt. Csak a definíció nem volt pontos..
Aztán elkezdtük pontosítani, és ezzel kapcsolatosan orvosilag körüljárni: túléli a terhességet? lesz maradandó károsodása? korrigálható? élhet teljes életet? Vica veszélyben van? És válasz nem volt semmire. Lehet, talán, nem tudom. Mert persze nem is lehetett mást mondani. Csakhogy egy kéthalmazos inerciarendszerbe nem lehet 8 változós komplementereket beilleszteni.. nem is sikerült. És mivel ez már a 21. hét volt, nem is nagyon volt lehetőség sokat hezitálni. A lapunkra ráírták “a biztonság, és a lehetőség” kedvéért, hogy felmerült a megszakítás lehetősége.
Mondanám, hogy egy világ omlott össze bennem, de ha már erre azt mondom, akkor a többire nem maradna megfelelő jelző, de azért padlón voltunk mind a ketten.
És természetesen beindultak a fogaskerekek is, ami azt jelentette, hogy túlzás nélkül egy hét leforgása alatt Magyarországon az összes a területen számító szakember, és egyetem és több külföldi nagy orvosi központba is eljutott a probléma, és próbáltunk közösen megoldást találni.
Viszont ami ez alatt az egy hét alatt történt, azzal el is érkeztünk történetünk második kezdetéhez.
Az ominozus vizsgálat utáni héten szerintem minimum 10 különböző érintett orvos/szakterület mondott véleményt, és a szórás óriási volt. A két véglet “az azonnal el kell vetetni, mert semmi esélye” és a “nátha miatt nem dobunk ki egy gyereket” volt, de e között is volt szórás szép számmal. És természetesen az árnyaltabb prognózisokban is a koraszülés, a magzati halál, anyai halál, fogyatékosság, és minden olyan benne volt, ami egy nem egészséges várandósság során bárkinek egyáltalán eszébe jut.
Hamar szembesülni kellett vele, hogy ez a döntés a mi kezünkben van, és senki nem fogja meghozni helyettünk. Egyetlen “lehetőség” maradt az egyértelmű döntésre, amennyiben az amniocentézis eredménye rosszul zárul, mert akkor megállapodtunk, hogy abban az esetben egyértelmű a döntés.
Mivel már Mazsi ekkorra elég nagy volt (23 hetes babáról beszélünk ekkor már), engem nem hagyott nyugodni az a probléma kör, hogy Magyarországon a 24 hetes magzatok már babának számítanak, és megmentik őket, tehát egy 23 hetes baba sem lehet sokkal fejletlenebb (van is rá példa, hogy meg tudják menteni azokat is). És nyilván valahol sejtettem a választ, mert nyilván nem is lehet más, de ez úgy, egyenesen hallani, olyan érzés volt, mint amikor a kard keresztül szalad az ember szívén. A kérdés egyszerű volt, amennyiben a várandósságot meg kell szakítani, mi történik a babával mikor kiveszik. A válasz is az volt: Kiveszik, és félre teszik, meghal. Sajnos néha felsírnak.
És ekkor végig villantak előttem az ultrahang, a 3d, és a másik két gyerekem arca, és tudtam, hogy az amniocentézist kivéve nem leszek képes ezt a döntést meghozni. Ő is tudta. Elindultunk autóval, sötét volt. Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Megálltunk az Auchan parkolójában, és ott elszakadt a cérna..
Utána próbáltuk rendezni az információkat. Végig vettük a lehetőségeket, ha végig megy a várandósság, ha koraszülött lesz, ha műteni kell, ha sérült lesz, végig beszéltük, hogy érintheti ez a családot, a többi gyereket, mindent amire az ember előre felkészülhet. És természetesen azt is, hogy körülbelül melyikre mekkora az esély, a kockázat. És itt került elő a címadó mondat is, hogy egy gyereknél a sok kockázat és probléma ellenére az a pici esély ami maradt, pont elég. Ők a pici eséllyel is tudnak élni. Talán pont azért kaptuk mi ezt a feladatot, mert a lehetőségünk, és az erőnk is meg van hozzá, hogy ezt meg tudjuk oldani. Együtt. Mi, a Fiúk, és a Baba.
/A képek a ma - avagy a programcsászárt megelőző - esti kismamafotózásom eredményei/
