A következő napokban több szempontból is haladtunk előre, nem nagyon, de az eddigi napokhoz képest mindennek örült az ember. Először is visszakerültünk a vidám oldalra, amivel megint egy kicsit megcsillant a reménysugár. És persze volt itt is olyan, ami okot adott a mosolyra. Az egyik éjjel például az éjszakás nővér szívecskéket rajzolt a kórlapjára :). Mazsi is egyre többet mosolygott, mocorgott, látszott hogy a tüdőproblémái kezdenek teljes mértékben eltűnni. Sajnos a gyomorszondája a főproblémájával kapcsolatosan nem sok jót mutatott, a rezidum állaga, színe és mennyisége is stagnált, és bőven a normális érték felett volt.
A körülmények mindkét oldalról is most vezettek oda, hogy a PIC-es személyezettel is volt egy kisebb összezördülés.
Elérkezett 14.-e, ami megismerkedésünk 11. évfordulója volt. Ünneplésre végül nem volt se ok se lehetőség, mert a látogatásnál közölték, hogy éppen szólni akartak, hogy jöjjünk be azonnal aláírni a beleegyező papírokat, mert beültetnek egy centrál vénát a gyerekbe. Ez természetesen újabb altatás, műtét, stb. hiszen ilyen kicsi gyerekeknél nincs más mód.
Amikor kérdeztük, hogy miért van erre szükség, az megint elrepített abba a szürrealításba amit ma magyar egészségügynek hívnak: mivel hétvége jön, a biztonság kedvéért minden problémásabb babának beteszik, mert hétvégén ha esetleg szükség lenne rá, nem biztos hogy megoldható.
Ami akkor még tényleg annyit jelentett csak, hogy azért mert csak.
Úgyhogy következet egy újabb 1 órás várakozás a műtő előtt, de szerencsére sikerült megcsinálni, és az újabb altatást is jól viselte.
Azért ha már valami jót is kellett benne keresni, akkor két előnye volt a dolognak, az egyik, hogy így már volt stabil vénája, amibe a TPM-et is (ez a mesterséges intravénás táplálás orvosi rövidítése) be lehetett kötni, tehát legalább normálisan kapott “enni”, másrészt mivel végül a kórházi tartózkodás meglehetősen hosszúra nyúlt, így ez már végig megmaradhatott.
Azonban akkor, és ott teljesen másképpen éltük meg ezt, hiszen ez valójában a hosszútávú berendezkedés, és a visszalépés között állt valahol. Valahol itt kezdtem látni, hogy kezd a morál mélypontra kerülni, úgyhogy szombaton amikor bementünk látogati, én mentem be elsőnek, és addig talpaltam körbe, amíg végül elértem, hogy anyának - mióta megszületett most először - kiadják kézbe Mazsikát. Mondjuk a talpaláson kívül volt még egy szerencsénk, hogy azon a hétvégén a PIC egyik tündére volt pont Mazsihoz beosztva Ági nővér személyében. Ez sokat segített, és itt készült el az első közös kép anyával. Másnap a kézben tölthető időt már felosztottuk, és akkor nekem is megadatott az első kézbe vétel, és természetesen az első közös fotó lehetősége. És igazából ez akkor a legnagyobb ajándék volt, amit abban a helyzetben megkaphattunk.
Aztán a következő pénteki látogatásomkor furcsa dolog történt. Mentem a PIC-re “zsilipelni” szokás szerint, majd összefutottam Kristóf dokival, aki mondta, hogy jah, hát már nincs itt.
 |
| Már az USI-n |
Itt is nagy szerencsénk volt, mert személyesen kísért át az USI-ra (Újszülött sebészeti osztály), mutatott be az ottani nővéreknek, orvosoknak, és mutatta meg, milyen új helyre is került át Mazsikánk.
