Miután ott akkor megszületett a döntés, két dolog változott. Az egyik, hogy az élet bizonytalanság helyét át vette egy szilárd és végletekig eltökélt elhatározás, hogy bármi történjen, megvédjük ezt a babát, és mindent megteszünk azért, hogy teljes életet élhessen. A másik egy óriási félelem, egy belső aggodalom, hogy hogy fogjuk az első teljesíteni, és mi van ha a minden is kevés lesz.
A 24 hét eseménytelen elmúlása viszonlagos nyugalmat hozott az életünkbe. Az első harcot megnyertük, ez a baba már jogilag is baba, senki nem veheti el tőlünk. Innentől én hétről hétre, napról napra életem. Minden nap hálát adtam az előzőért, hogy még bent van, minden héten pipáltam a heteket, és az anatómiai mérföldköveket, hogy már ismét ennyivel jobbak az esélyeink.
Emellett próbáltam a munkában is hozni a maximumot, és itthon is tehermentesíteni a gyerekek alól V-t, hogy nehogy emiatt túlerőltesse magát, és esetleg túl korán szülessen meg a baba. Ez eddigi életem egyik legnehezebb időszaka volt.
A 32. hét lezárása után kezdtem el érezni, hogy kezd az egész történetnek talán happy end vége lenni. Erre csak ráerősítettek az UH leletek, melyek szerint az átmeneti magzatvíz növekedés után visszaálltak a normál szintre, illetve hogy a kórképből valószínűleg részleges atresia következik, tehát enyhébb az eredetileg gondoltnál.
A következő hetek az ünnepek jegyében teltek. Karácsonyra azt kértem magamba ajándékként, hogy még legyen benn a baba, ahogy aztán új évre, majd szülés és névnapomra is. Majd Bogyka szülinapjára is. És ezt mind mind megkaptam ajándékba. Majd Bogyka elment bölcsibe, és a baba még mindig bent volt. Elkezdődtek a fájások, nagy harcok árán sikerült V-t ágyba, vagy legalább pihenésre parancsolni. Eljött a bizonyos 37. hét 0.nap. Természetesen minden körülmény nekünk “kedvezett”. Az orvosunk elment külföldre, az időjárás - a már megszokott - kettős fronthatást hozta. Tehát ahogy a másik két gyerkőc született. Az időjárás 3 napig hozta ezt. V-nek meg sem mertem mondani. De az összes körmöm lerágtam a hétvégén és minden nagyobb sóhajnál 8 felé esett a 3 szekciós ekg-m. És ezt is túléltük. Innen már mindketten éreztük, hogy révbe értünk. Tudtuk, hogy végre meglesz a program császár élevezete is, és a baba is végre orvosilag is éretten születik, tehát ami esélyt tudtunk, megadtuk neki.
