Az élet törékenységét, és változékonyságát semmi sem mutatja jobban, mint a február 4.-e, és az azóta eltelt napok.
Amikor Mazsit kiemelték, még alig láttam, de már tudtam, éreztem, hogy valami nincs rendben. Gyorsan kifutottak vele, én is velük.
Ha nem is 7 másodperc, de az ezután következő 5 perc életem azon részei közé tartozik, ami még biztos hosszú éveken át kísérteni fog. Nem tudom mi látszik a felvételen, mert a kamera csak bekapcsolva maradt, egyet tudok biztosan, hogy én egy dolgot néztem rajta, az órát, hogy még mennyi van hátra addig a mágikus 5 percig amire visszafordíthatatlan károsodásokat szenved az oxigénhiánytól.
Mikor Mazsi megszületett - tekintettel arra, hogy tudták, hogy fejlődési probémákkal születik - össze volt trombitálva a női 2 mellett működő PIC érintett orvosi stábja. Mégis a kapkodáson, és az átmeneti fejetlenségen és tanácstalanságon tökéletesen látszott, mennyire váratlanul érte őket az az állapot ahogy ő megszületett.
Mikor kihozták, nem tudott felsírni, lefektették, leszívták a tüdejét, masszírozták, de csak nem sikerült. Közben Mazsi talán egyik legnagyobb csatáját vívta, kinyitotta a kis szemeit, és olyan erőlködéssel próbált levegőt venni, felsírni, hogy az egész kis teste beleremegett. Közben a szemében csillogott azaz óriási élniakarás, amivel minden erejével azon volt, hogy az eddigi érte általunk vívott csatába méltó harcosként álhasson be. De csak tátogott, és fulldoklott. Harcolt, kűzdött. Közben repültek a másodpercek, közben már én is szóltam, hogy ez így már nem lesz jó, akkor próbálták nagy nyomású maszkkal légvételre bírni, de ez is csak a második körben járt sikerrel, de legalább a szívverése rendeződött. Ekkora már borzasztó állapotban volt. A csecsemős megkérdezte, beviheti-e anyának puszira, de szerintem csak azért engedték, mert a pillanatnyi tanácstalanságban ott helyben is gondolkodásra kellett volna az idő, és mire visszaértek, már el is viharzottak vele a PIC-re. Itt 4.58nál állt meg a kamera.
A következő 2 óra (nem)történése szintén jól jellemzi a magyar egészségügyet. Konkrétan az a része, hogy senki nem mondott semmit. Ami jelen esetben, nyilván ekkor még V. nem tudta, hogy valójában vélhetően mekkora gond van, mivel én láttam, hogy mi történik, éveknek tűnt.
A Doki kabaláját elkapva elmondtam neki a világ folyását, illetve a jogi aspektusait a jelenlegi működésüknek, és szerencsére egyrészt felmérte a helyzet komolyságát, másrészt emberileg teljesen korrekt volt, pár perc alatt intézkedett, hogy bejuthassak Mazsihoz.
Korábban csak a munkám kapcsán kerültem kapcsolatba a PIC-ekkel, és már akkor is úgy voltam vele, hogy ez az a rész, amit remélem, hogy soha nem fogok jobban megismerni. Ismét tévedtem. Érintettként belépni erre a részre teljsen más, mint munka szempontból. Akkor is megrázó, de amikor az ember testközelből érzi meg, hogy mit jelent az, ha a saját babáját tartják életben ezek a gépek, az leírhatatlan.
Mikor megláttam Mazsit, akkor az elmúlt hetek-hónapok töretlen optimizmusa, és reménye egy csapásra eloszlott. Mivel az ember ha ilyen területen dolgozik, nem orvosként is jobban belelát az ilyen területekbe, mint az átlag beteg, nem kellett sok hozzá, hogy a műszereken végig pillantva, anélkül hogy a doki mondana bármit is, tudjam, nagy a baj.
Mazsi lélegeztetőn volt, magas oxigénnel, magasnyomással, gyomorszondával, és még jópár olyan eszközzel, amit szerintem hétköznapi ember még a vészhelyzetben sem lát.
A tájékoztatást nem vitték túlzásba, mondhatni, hogy teljesen hidegek voltak a helyi erők. Mondták, hogy hát igen, baj van, nem tudják miért, ismeretlen tüdőkatasztrófa állt elő, lélegeztetni kell, majd lesz valami, egyébként meg, nekik itt ez úgyis nyűg, mert úgyis sebészeti eset lesz, átviszik inkább a Bókayba, már megrendelték a mentőt. (Cerny mentő).
És itt ismertem meg a másik végletet, amitől a magyar egészségügy, de még a magánban is a nagy része nagyon távol áll.
A Cerny mentő csapata olyan különleges emberek közössége, akik amellett, hogy vérprofik, EMBEREK is. Így nagybetűkkel. Egy olyan stáb, aki ott, akkor átérzi azt a helyzetet, amibe a szülők kerülnek, amikor rájuk van szükség, akik a babák túlélésért az utolsó utáni pillanatig mindent megtesznek, és emellett mindezt gyorsan, hatékonyan teszik.
 |
| Itt már egymásra talált a két fotó, ahogy a szülők és Mazsi baba is;) |
Egy olyan stábról beszélünk, aki amellett, hogy szerintem ma az ország legmodernebb mozgó csecsemő ellátó berendezéseivel rendelkeznek, maguktól megértik, és természetesnek, sőt! fontosnak tartják, hogy az anyuka - ha inkubátorba, gépekkel együtt is - de legalább egy pillanatra láthassa, és meg is simogathassa! a babáját. Akik ezért a pár másodpercért kipakoltatnak és átrendeztetnek egy kórtermet, mert csak így lehet megoldani a technika miatt ezt. Akik tudják, hogy a remény, és a szeretet tartja életben ezeket a babákat, amit csak a szülő adhat meg nekik. És ezt ebben a helyzetben olyan apróságokkal is tudják erősíteni, hogy ott helyben készítenek, nyomtatnak, kereteznek egy fotót a babáról az anyának, és az anyáról a babának!, hogy ha másként nem is, így együtt legyenek. (vagy ahogy ők fogalmaztak: addig is legyen ez a kapocs közöttük). És valahol itt kezdődik az a szint, ahol ezt már nem egészségügyi ellátásnak, hanem gyógyításnak hívjuk. Mert nem csak egy testet kell meggyógyítani.
Természetsen annak sem volt akadálya, hogy én a babával mehessek a mentőbe (némi adminisztrációval járt, de ez nem az ő hibájuk).
