Sokáig gondolkodtam rajta, hogyan is lehetne leírni az elmúlt időszakot, hiszen erre tényleg csak azt lehet mondani, hogy ezt át kell élni. Ennek megfelelően inkább érzések, és villanások maradtak meg bennem, az elmúlt már apaként töltött időből. Ezért nehéz is erről írni, illetve csak kicsit csapongóan lehet.
Ami biztos, hogy a világ legtündérebb kisbabáját szánta nekünk a sors.
Mint minden kapcsolathoz persze, itt is kellett idő, hogy kialakuljon az a kötődés, ami olyan erős, hogy az ebből adódó aggódás soha nem múlik el.
Amikor Zsebi megszületett természetesen örültem neki, de ott még sokkal nagyobb volt az aggódás, és az izgalom, hogy Vicával minden rendben legyen, ezzel telt az első éjszaka is.
Aztán másnap, amikor már a kettőnk ágya között a kis rácsos babaágyában szuszogott közöttünk, és az akkor még kis pici szemeivel nézett rám, az egy elfelejthetetlen élmény. Mert egy ilyen szempár mélyén ott van az a végtelen bizalom, kötődés, csodálat, és nyugalom amitől kerek lesz a világom. És ez azóta is minden nap kerekké teszi a napomat, ha hazajövök és örül nekem, és mosolyog rám.
A kórházból az a két kép amikor a telefonomon a Lullaby-t zenélve gyönyörködtünk egymásba, illetve amikor először aludt el rajtam, a nyakamba bújva, sosem fogom elfelejteni.
És ha az embernek nem lenne más dolga (sajnos), akkor az első időszakban egész nap el is nézné a kiságyba, ahogy alszik az a csodálatos kis lény.
Én személyesen is napról napra el tudok csodálkozni rajta, hogy két pici sejtből a természet ilyen csodát képes alkotni, illetve, hogy a 12 hetes magzat gyakorlatilag majdnem megegyezik egy kifejlett emberrel, de amikor ezzel érintési közelségbe szembesülök, az lenyűgöző.
És szülőként igeni is mindennek tud örülni az ember, és ebbe tényleg minden benne van, az hogy eszik, hogy alszik, hogy kakis a pelus, hogy lehet cserélni, vagy éppen nem.
Annak ellenére, hogy a kötődés milyen gyorsan kiaalkul, a szülővé válás azért nem megy egyik napról a másikra, nekünk sem ment. Furcsa érzés az elején, hogy nincs egyedül az ember, aztán furcsa, hogy aki ott van a mi gyerekünk. Ez még ma is furcsa. Én magamat is gyereknek tartom, néha el tudok csodálkozni rajta, hogy saját gyerekem van. Ő meg szerintem azon csodálkozik, hogy szülei vannak, legalábbis, hogy mi vagyunk azok:).
Érdekes az is, hogy mennyi mindent megváltoztat az emberben a gyerek. Előtte sem voltam mély alvó, de mióta megvan, hiába a külön szoba, a legkisebb szusszanására, még bőven a baby őr előtt, már rég ébren vagyok. És változik a világnézet is. Amíg egyedül voltam, addig igazából nem számított semmi. Amikor Vicával megalapítottuk az akkor még két fős családunkat, bejött egy kockázat, de ez közösen megfelelően kezelhető volt. De mióta Zsebi meg van, ez teljesen felmérhetetlennek érzem. Még a várandósság alatt bebújt az érzés a felelősségről a családért, a biztonságért, de mióta ez kézzel fogható lett, azóta ez az egyik legkomolyabb kihívás.
Egyébként furcsa érzés kispapának lenni. Én úgy szerettem volna kispapa lenni, hogy a kisbabával kapcsolatosan minden részből kiveszem a részem. De ez a gyakorlatban nem olyan egyszerű.
Vegyük elsőként a szoptatást. Amikor szoptatott a Vica, az egy olyan belsőséges dolog volt közte és a baba között, egy olyan egységet képviseltek, amibe bárki más csak zavarni tudott, beleértve én is. Nem ment könnyen az elején, mert nem találtuk a helyes pózt, a jó módot, ilyesmi, és persze próbáltam segíteni, de mégis úgy érzi az ember, hogy felesleges. És ez nem a kismamák hanem a természet hibája. A baba az anyukájától függ, ő jelenti számára a túlélést, ezért ebben az egységben mindenki más felesleges. Az anya számára szintén különleges élmény, hiszen mégis csak magából táplálja a babáját, ami talán hosszabbítja azt a kapcsolatot, ami előtte volt közöttük. És persze ezt leírni könnyű, de azért megélni nem annyira.
Azért ebből a korszakból is maradtak meg nagyon kellemes emlékek, hiszen amikor Zsebi már nem csak szopizott, hanem tápszerezett is, akkor, főleg éjszaka, kettesben etetésnél picit talán hasonló élményben volt részem. De igazából ilyenkor is csak annyi marad meg az emberben, hogy nézi, és csodálkozik, istenem milyen tökéletes.
Nagyon szeretem egyébként csak magában is nézegetni, látni ahogy fejlődik. Amikor először elkezdte tanulni az átfordulást, a kúszást, megfogott egy játékot, szinte látszott a szemében a felfedezés, és nyugodtan mondhatom, hogy vele együtt élem át újra azt a fejlődést, amin most keresztül megy.
Szinént különleges élményeim közé tartozik az altatás. Voltak nehezebb időszakok, mikor nem igazán ment az elalvás esténként, így aztán altattam esténként. Egy időben ennek az lett a vége, hogy a nyakamat átkarolva a kis arcát a nyakamba furva aludt el. Ez egy olyan érzés, amire a változatos magyar szókincs sem ad megfelelő leírást, de ismételve magamat csak azt tudom rá mondani, hogy ott érzi az ember, hogy minden tökéletes, és ennél szebb nem lehet az élet.
Mindig vannak nehezebb pillanatok, amikor az ember úgy érzi elszakad a cérna, de én ezzel is általában úgy szoktam lenni, hogy az "ő" érdekében nem értem miért nem érti :). És persze, az ölelésével, mosolyával a két hatalmas szemével nincs az a probléma, és nehéz pillanat, amit ne tudna kárpótolni.
Biztos vagyok benne, hogy amikor már nagyobb lesz, is lesznek különleges pillanatok, de ez az időszak felejthetetlen élményeket jelent.
