Sokat gondolkoztam rajta, hogy írjak-e arról ami az elmúlt fél hét alatt éltünk át. És nem is tudom igazán jól megfogalmazni. Mert ez messze többről szól, mint egy orvosi esemény, vagy a magyar gyógyítási rendszer csődje.
És persze, egyik oldalról lehet mondani, hogy könnyű nekem, mert nem nekem kellett átélni, de azért ott van a másik oldalon a tehetetlenség, hogy semmit nem tehetek, és az, hogy bármit megtettem volna azért, hogy ne neki kelljen ezt átélni.
De korábban kezdődik a történet. Egy jó kezdettel, egy boldogra tervezett vizsgálattal, és sok darab UH-képpel, amin már lehet mutogatni, hogy milyen szépek és nagyok is vagyunk. Azonban nincs ott semmi, csak egy arc, amit már annyiszor láttam, és az UH-n egy nagy fekete lyuk. És utána egy helyzet, amire nincs jó megoldás. Aztán a kálvária a kórházakban, hogy meglegyenek a leletek.
És akkor felmerül bennem, hogy vajon miért alakult így, hogy ki és hol hibázott. Mert amelyik babának mennie kell, annak mennie kell, de ez nem ilyen egyszerű. Mert nem biztos, hogy ő tehetett róla, és lehet az is, hogy egészséges volt. És nem kapta meg az esélyt arra, hogy ő is élhessen.
Amikor végre hosszú küzdelem után összejött a baba, megnyugodtam, mert éreztem, hogy akár hogy is alakul az élet, már marad valami utánam, hogy amiért eddig küzdöttünk, annak meg van a gyümölcse, és elindul egy új kalandos életút, ami a közös genetikai tulajdonságaink legjobb kombinációjával felvértezve próbál boldogulni a világba.
Ezután jön a zuhanás, és földet ér a padlón, ami kemény és vissza is üt. És ott van mögötte az érzés, hogy már nem a baba a tét, hanem az, hogy az aki értelmet ad az életemnek, testileg és lelkileg is sérülés nélkül megússza-e ezt a megpróbáltatást.
Engem műtöttek, többször is, tudom mivel jár, és tudom milyen értékesek azok a percek, akit azzal tölthetünk el akit szeretünk, és hogy mit veszítünk, ha kihagyunk bármilyen lehetőséget arra, hogy ezt megtegyük.
És ugyan mikor láttam, hogy kihozták műtőből, és bár kótyagosan, de rám nézett, és mosolygott, az egy óriási megkönnyebbülés volt, de ez az érzés igazából már csak akkor fog eltűnni, amikor majd a karjaiban a babánkkal épen és egészségesen látom.
Addig is marad a remény, a próbálkozás, és az előttünk álló még rögösebb út, amit próbálunk minél kevesebb sérüléssel bejárni…
