tudok beszámolni. Sem itt, sem a kollegáimnak, sem senkinek. Egyszóval nincsenek hányingerrel, öklendezéssel és hányással kapcsolatos „élményeim” (hogy mik vannak, azokról majd később). Pedig a várandósságát már bejelentett kolleganő naponta beszámol ezekről, s nem is csak említés szintjén, hanem eléggé részletesen elemezve a legapróbb összetevőket is. Bevallom az első alkalommal sajnáltam (főként, mert akkor még nem tudhattam, hogy én pontosan hogyan fogom megélni mindezt), a másodiknál már csak annyit tudtam kinyögni – a kollegákkal egyetemben, akikkel együtt ebédelés közben voltunk kénytelenek végighallgatni a történetet – hogy majd csak javul, de a harmadik alkalomtól már kimondottan taszított a dolog, mert úgy véltem, hogy ez egyáltalán nem tartozik a munkahelyre. (Mint később kiderült ezt többen így véljük). Sajnos a helyzet nem sokban változott, pedig már túl kéne lennie a rosszullétes időszakon. Én inkább nem is kérdezem:$ A fiú (apuka) kollegák egyébként teljes mértékben elkényeztetik, talán kicsit túlzottan is, hiszen nem működhet egy 26 fős közösség aszerint, hogy van egy kismamánk, aki esetleg nem tudja elviselni a kávé, tea, vagy valamilyen gyümölcs illatát, s nem fagyhat meg ugyanez a 26 ember, mert neki melege van, s az ablak sem szakadhat ki a viharos szélben ugyanezért. Mostanra már eljutottam oda, hogy kikapcsolok és nem figyelek oda rá, illetve, hogy mosolygok a viselkedésén. Szerintem a várandósság nem betegség, még akkor sem, ha nem mindig élmény.
Az elmúlt héten én sem voltam éppen rózsásan, ráadásul én még nem is hivatkozhattam a kismamaságomra, mert még nem jelentettem be hivatalosan (bevallom, hogy ameddig csak lehet nem szeretném elmondani, ha sikerül nem bánnám, ha csak azután „kellene” bejelentenem, hogy a fent említett kolleganőm már nem dolgozik – decemberig tervezi). Mindesetre szerdán délre a főnökasszonyom (aki tud Törpikéről) elintézte, hogy rám nézzen a céges doki, aki meg is állapította, hogy nagyon alacsony a vérnyomásom és „receptre felírta” a reggeli tejeskávézást és némi pihenést. Másnapra már igazából nem volt semmi bajom, de azért jó volt 2,5 napot otthon tölteni és pihenni. (Közben sikerült egy kis torokfájást beszerezni, de remélem, hogy a forró mézes citromos tea segíteni fog a „szenvedéseken” és hogy a takonykór része kimarad)
