Az elmúlt egy évben nem írtam semmit, pedig összefoglalni is hosszú lenne mi történt velünk. Ennek egy része egyszerűen leírható, tények, és adatok. De itt nem erről van szó, amikor az ember annyira készül, vár valamit, és elveszti.. erre a világ omlik össze az közhely. És most, most tudom igazán mit veszítettünk el az előző alkalommal. És az akkor megadatott 8 hét is milyen értékes ajándék volt. Aztán eltelt egy év, amiben benne volt egy műtét, és egy majdnem műtét. És persze semmi eredmény. Aztán végre megvan a probléma, és újra van miért reménykedni. Aztán persze nem sikerül elsőre, meg másodikra sem. Nem kellett teszt tudtam anélkül is, hogy nem vár minket senki.
Aztán eljött a november vége, és tudtam, nem beszéltünk róla, mert már egyikünk sem mert reménykedni, de tudtam. Előző nap épp egy régi ügyfélnél voltam, ahol szóba került, mikor mondtam neki, hogy még otthon sem mertem mondani, de szerintem most sikerült.
Majd eljött a nap, és nem lepődtem meg, hogy nem jött meg, de volt már ilyen. Aztán az ominózus hajnalban felébredtünk, és mondta, hogy most ki kell mennie, de már eléggé reggel van, mi legyen, ezt számítsuk-e napi elsőnek? Persze. Aztán vissza jött, és mondta hogy negatív lett. Miközben én is kimentem, azon morfondíroztam, hogy tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen érzem, más az illata, a bőre, melegebb is, és látszik, hogy nincs egyedül. És akkor azért ránéztem még egyszer a tesztre én is a biztonság kedvéért. És ott volt, halványan, de ott volt a második vonal is. És akkor már olyan boldogan, hogy szinte beröppentem a szobába vittem a tesztet, hogy mégis „talán mégis pozitív”.
És innentől elkezdődött egy másik élet. Mert belül rögtön megmozdult bennem az aggodalom, hogy nehogy megint elveszítsük.
Alig bírtam kivárni az első ultrahangot. De nem láttunk semmivel többet, mint az első babánál. Nagy kerek fekete folt, amin találgatni lehetett, hogy vajon melyik szürke folt lehet a mi babánk. Nem is ez volt a legrosszabb, hanem az idő a 8. hétig. Naponta – főleg éjszakánként százszor fogtam meg a kezét, a pociját, hogy vajon még meleg-e, nincs e baj, nem-e vérzik, nem-e fáj semmilye. (ami egyébként szerintem elég idegesítő lehett néha) de nem tudtam megállni. Voltak napok, amikor kifejezetten negatívan változtak a dolgok, és akkor reméltem, hogy csak biztos az idő, meg a front, meg bármi. És szerencsére igen.
Amikor bementünk a 8 hetes ultrahangra, annyira féltem, hogy azt mondják amit a múltkor, hogy rá sem mertem nézni a monitorra, amíg a doki nem mondta, hogy minden rendben. És persze ugyan ezzel telt a kövekező 4 hét is.
Aztán itt tényleg eljött a pillanat, amikor talán meg is állt egy pillanatra a szívem. Ugyanis amikor a hüvelyi UH-t betette, akkor nem látszott semmi, és látszott, hogy a doki is kicsit tanácstalan egy pillanatra. Akkor éreztem, hogy ez nem történhet meg még egyszer, ez nem lehet. És akkor végre megszólalt a doki, hogy már akkora, hogy nem fér bele az érzékelőbe. Nincs baj, a mi babánk, és már akkora hogy nem fér bele a képbe. Eddig még nem hallottam szebb mondatot. Meg is mutatták, és ez óriási élmény volt. De azért nem ez volt az igazi csúcs. Szerdán mentünk az Istenhegyi klinikára szűrésre, ahol azért jelentősen komolyabb felszerelés van. És ott megláttuk tényleg, és olyan szépet még sosem láttam eddig, a mi babánk immár teljes életnagyságban ott mocorgott. És bár ez csak egy ultrahang kép, olyan szép baba, hogy azóta sem tudok betelni vele. És legalább 100x láttam eddig a felvételt, de egyszerűen tökéletes. És azóta V is még szebb. És látszik rajta, hogy kivirult, és megkönnyebbült. És ő is tökéletes. És tényleg igaz, hogy ha az ember eljut idáig, akkor az élet egyéb problémái hirtelen eltörpülnek, és soha nem voltam ilyen kiegyensúlyozott, és boldog. Legszívesebben egész nap vele lennék, és a pocijával is természetesen.
/A képek a Istenhegyin készült 12. hétes UH dvd-ről kerültek ide/
